Akit feltaszított a ló

      Az internetet böngésztem enyhe unalommal, amikor szemembe ötlött egy párbeszéd, melyet ismerőseim folytattak, s mely egész gondolatsort indított el bennem. Pontosabban egy árva mondat keltette fel az érdeklődésemet. Feltételezem, másnak nem mond semmit, engem viszont szabályosan felszólított, sőt emlékezésre késztetett. A mondat rövid volt, s figyelemkeltő. Négy szóból állt, s imígyen szólt: Akit feltaszított a ló.
      Azért érzem szükségesnek ezt az egész előzményt ilyen hosszasan taglalni, mert nekem is volt esetem egyszer egy lovas fogattal, s bár nem lett belőle tragédia, nem taszított fel a ló, végzetes is lehetett volna, de a szerencsés véletlennek köszönhetően valaki jókor volt jó helyen. Megmentett minket.

      Ha ez az inkriminált mondat akkor nem ugrik nekem, és nem kényszerít emlékezni, meg sem írtam volna ezt a történetet. Így utólag viszont még annak a csalán nevű csípős, szúrós növénynek a csipkéjére is emlékszem, amely párnaként szolgált később a fejünknek.
Mert többen voltunk, s mert a történet igen tanulságos.
      Az igazsághoz tartozik, hogy ha megtörténik a lóval, amit nem is akart szegény pára, - mert ugyan mi az, amit egy ló akaratáról tudhatunk, - mely ló, csak úgy magától belekerült egy helyzetbe, ami tőle függetlenül alakult, s aztán már szinte kényszerűségből vágtatott felénk, s nem is feltaszít, hanem egyenesen eltipor, felnyársalja békés kis közösségünket. Ó, nem csak engem, de növekvő unokáimat, felnőtt fiamat, társamat, azokat tehát, akik a közelemben voltak ezen a napon.
      Noha nem volt szándékomban moralizálni ez eset kapcsán, mégis ide kell írnom az emberi felelőtlenség mintapéldájaként, hogy az a kis pohár ledöntött valami röpke idő alatt lecsúszik, de a magukra hagyott lovak sorsa példázza, mekkora bajokat okoz, aki nem számol a rá bízott felelősséggel.
      Most, hogy így írom ezt az eseményt, eszembe villan, vajon hányszor alakulnak szerencsésen vagy ellenkezőleg azok a történések, melyeket nem is irányít senki, csak úgy létrejönnek. Aztán vagy van ott egy jó reflexekkel rendelkező valaki, aki odébb lök, vagy nincs. Ilyen apróságokon múlnak a dolgok.

      Akkoriban máshol éltem, de most elutaztam társammal a Tisza menti községbe gyermekeimhez. Mivel vannak igazán szép, mondhatni, mutogatni való jellegzetességei a környéknek, ebéd után elindultunk megmutatni, ismét felfedezni a táj szépségeit.
      Körülöttem két unokám hol itt bukkant fel, hol ott, gyermekem előttünk járt pár lépéssel, de többnyire hátra nézegetett felénk, mert mi le - lemaradoztunk, s mivel rajtunk kívül alig mozgott más az erősen lejtős úton, lazán, szétszórtan ereszkedtünk lefelé a folyó irányába. Csend, és békesség ölelt körül bennünket. Kizárólag a természet hangja uralkodott, amelynek azonban mindenkor van némi kellemes nesze, zöreje. Úgy, mint levelek halk moccanása, ha mozdulásra készteti egy enyhe szellő, egy madár szárnyának surrogása, csőrének mozgása, ha élelmet tép magának, netán, ha a mellette lévővel közöl valamit. Ha felemelkedik, és mozgásra készteti a levegőeget. A csendnek tehát mindenkor van hangja. Csak oda kell rá figyelni. Mi most ezt tettük.
      A növények zöld leplet borítottak a lábunk alá, távolról már láttuk megcsillanni a folyó kék szalagját, amely sejtelmesen verte vissza a nyárvégi napfény visszafogott szikráit. A keskeny fahíd egyre közelebb került látóterünkhöz, az egész környék úgy kellette, úgy kínálta magát szemünknek, fülünknek, hogy mindannyiunkat másként, de elvarázsolt.
      Most is emlékszem, hogy egy tétova mozdulattól indíttatva szórakozottan hátranéztem, és láttam messziről két megvadult barna lovat, egy tehetetlen szekeret rángatva, vonszolva felénk vágtatni, de agyam nem fogta fel a látványt, s nem éreztem meg a pillanat veszélyét. Nem mondott nekem többet, mintha ez az élmény is csupán a különlegességek számát emelné. Pedig még arra is emlékszem, hogy a lovak szügye két méterrel a föld fölött táncolt, patkóik olyan magasságban szikráztak, hogy meg kellett volna rettennem tőlük. Láttam, hogy a lovak természetellenesen közelítenek felém, láttam kitágult orrlikaikat, szinte éreztem kiáradni rajtuk a megmagyarázhatatlan indulatot, időm sem maradt megrémülni. Azt hiszem a többiek nem is észleltek semmit az egészből.
      Mai napig sem értem, hogy a fiam hogyan volt képes egyetlen pillanat alatt leteríteni szétszórt csapatunkat, de ma is érzem, hogy úgy döntött bele valamennyiünket az útszéli árokba, hogy közben testével fedett le, óvott mienket, miközben a tántorgó szekér már ott sem volt a közelünkben, két gazdája elvágtatott mellettünk, mint a szélvész. Már túl is futottak rajtunk zihálva, prüszkölve. Szájukból habos nyál szállt szerte. Időnk se volt megrémülni, megmenekültünk.
      Gondolatban még most is ott fekszem az árokban. Mellettem nehezen mozgó döbbent társam, alattam Ivánka unokám göndör bozontja, aki azt bizonygatja, hogy csíp a csalán. Fiam megtépázott idegekkel emel ki bennünket az élmény okozta bénultságból, mélyen hallgatva róla, mit élt át az előző pillanatokban.
Szólni sem tudtunk, megköszönni sem, hogy élünk, még el sem kezdtük feldolgozni a tényt, hogy csaknem legázolt bennünket egy lovas fogat, melyet nem lett volna szabad arra az emberre bízni, aki pedig a gazdája.

Kertész Éva