Kapolyi Noémi: Ünnep

A táj nem tudott valódi fehér ruhát hóból ölteni, de azért a zúzmara is megtette, igazán szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak a hegyek közt futó ucák, és az erdő kopár feketesége odafentről.

A Hold kényelmesen hátradőlt az égbolt csillagfényében és bámészkodott, szerette ezt az időszakot,  az Ünnep eljöttét.

-Hát igen, ilyenkor érdemes lenéznem- mélázott-, mert odalent gyúlnak apró fények, fehéresek, és újabban színesek is-, állapította meg halkan, csak úgy, magának, aztán mindent látó szemeivel kíváncsian végigpásztázta a falut.

Apró házak, ablakok és kiskapuk, vagy éppen széles bejárók, sok helyütt apró, csillogó fényekkel díszítve, szépen és tisztán ragyogva az éjszakában.

Aztán kicsit távolabbra kalandozott a tekintete, rengeteg világos ablak sorakozott az emeletes házak homlokzatain minden utcában, a járdák melletti magas kandeláberek szenvtelenül ontották fehéres  fényüket, hogy orra ne bukjanak az arra járók.

Néhol több embert is látott, ahogy a járdán csoportosan várakoztak valamire.

A Holdnak eszébe jutottak a régi idők, a templomok kapujában álldogáló beszélgetők látványa, a sok, ünneplőbe öltözött apró földi lélek, mit sem törődve a hideggel, nevetgéltek és meséltek egymásnak.

Így kíváncsian odafülelt, vajon manapság miről is fecsegnek egymással, amikor együtt vannak az emberek.

De hiába hallgatózott, némaság fogadta, figyelte ahogy többen álltak egy bódé védelmében, valamilyen tábla mellett és szorongatták a csomagjaikat, mogorván, együtt, és mégis magányosan.

Aztán figyelmesebben ismét körülnézett.

Az utca két oldalán nagy kirakatok mögött sokaságot látott, amikor pedig páran kiléptek az ajtón, megpakolt szatyraikkal, átsiettek a túloldalra és beálltak a többi hallgatag ember közé.

A Hold még reménykedve figyelte őket még egy darabig, hátha történik valami, de idővel aztán nagyot szippantott a téli, karcosan hideg éjből és elfordult az odafönti időtlenség felé.