Tomor Gábor: Meglesett szépek

Hej, azok a régi szép idők! – sóhajtanak fel nem kevesen, nem ritkán, ha éppen feledni kívánják kedvetlenségüket. – Akármilyen rossz idők is lehettek régen és még régebben, mindenképpen szépek és szebbek voltak a mainál, mert – teszik hozzá magyarázólag a néha értetlen ifjabbak számára – akkor mi is fiatalok, s milyen fiatalok! voltunk.

– Hej, amikor még egymás melletti helyiségekben öltöztek a hölgyek és urak! – idézi fel egyikük vígan a huncutkodásra esélyt adó helyzetet, alkalmakat. Tudvalevő, a fiúk igen kíváncsiak (hogy a hölgyek miért nem, az megfejthetetlen), és ennek megfelelően minden módon igyekeznek növelni látókörüket, gyarapítani tudásukat. A képi információk megszerzésének egyszerű, ám nagyszerű lehetősége a válaszfalak átfúrása volt mindenkor – hogy a több mint százéves film történetének vég nélküli példáit ne soroljam. A szebbik nem helyi képviselőire titkon vetett pillantások feledhetetlenül felforrósították az akkor igencsak fiatal férfi munkatársak vérét.

Nem is volt baj, amíg nem volt baj. Már tudniillik amíg az meg nem esett, hogy a kuksizásra létesített nyílásokat a hölgyek fel nem fedezték. Mivel nem egyformák a szépek sem, természetesen voltak, akik megmérgesedtek, s szemben a kacérkodni kívánók elnéző magatartásával, betömködték szorgosan a lyukakat. A hoppon maradt férfinépnek aznap már a sör sem esett olyan jól, mint annak előtte. Teljességgel érthető: hát szabad ártatlan, kisded örömöknek árját ily módon elrekeszteni?!

Elkeseredett küzdelem kezdődött ezzel; a legények ki-kihúzgálták a tömítéseket, a nők pedig több-kevesebb gonddal pótolták azokat. Előbbiekből a remény nem látszott kiapadni, utóbbiak úgy vélték: csak-csak belefáradnak csínyeikbe ezek a latrok.

Egyszer aztán nagy öröm érte a kollégákat. A cég egyik szép, talán a legszebb leánya elfeledkezett a kötelező óvatosságról, s csak fürdés után kapott észbe. A búvónyílásokat beszuszakolta, aztán reménykedve érdeklődött odakint, drága munkatársai ugyan nem rosszalkodtak-e.

– Nem győztük hajtogatni, hogy semmi jóvátehetetlen nem történt – mondja végül nagy vidáman az emlékező. – Úgy tetszett, sikerült megnyugtatnunk. Igazából nem is értettük, mi a gondja: csinos pofiját, alakját, formás idomait tekintve, istenem… semmi oka nem lehetett panaszra!

A kép Tarkó János vajdasági festőművész alkotása.