Szól a száj
és száll a dal,
dúdoló dalnokom
hallgatom a hangod.
Lép a láb
és hív a szív,
álmodom az arcod,
csókcsatánk a sarcod.
Vár a vágy,
ölel a kar,
váll a vállra ráhajol,
vív szerelmi harcot.
Fogy a fény
lassul a vér,
fáradt már az éj,
homálylik a hajnal.
Fáj a táj,
és könny a köd,
holtra hull a harmat,
vége lett a dalnak.
Fiatalság, öregség - szenvedélyekben mindenképp -: röviden is a teljességét jelezted a valóságnak, Sarolta. Mert az élet a szerelem, a társsal érzett kölcsönösség miatt annyira értékes, és bizony fáj az elfáradás... :)
VálaszTörlésSzomorú a hervadás - az ifjúság és vele a szenvedélyek múlása
VálaszTörlésaz emlék nem kárpótol, inkább fáj