Kapolyi György: Pedig...

Pedig majdnem beléptem a kertbe. Már fogtam a vaskapu kilincsét, mikor meghallottam azt a semmihez sem hasonlító hangot, onnan a bozótosból. A torkomban kúszott a rettenet, elszorítva gégémet, hogy ne kapjak levegőt. Azonnal elengedtem a kilincset, és két kézzel kaptam torkomhoz.

Aztán újra megmarkoltam, de csak a kerítés rácsát, előzőleg nagy levegőt véve, nehogy váratlanul érjen a fullasztó szorítás, ha megszólalna ettől is a hang.

De nem szólalt meg, és rezdületlen maradt minden. A meleg szélcsendben meredten álltak a fák, bokrok, virágok, a maguk átláthatatlan kuszaságukban, egy falat húzva szemeim elé, hogy ne láthassak többet a kertből, mint bárki halandó.

A kert láthatatlan vonzása olyan erős volt, hogy szinte mágnesként kiszívta belőlem az erőt, ugyanakkor elárasztva lelkem egy fényes rajongással, egy leküzdhetetlen vággyal, hogy belépjek. 

Pedig már majdnem beléptem a kertbe, ha nem hallom a hangot, nem tépem le kezemet a kapu kilincséről, már túl lennék mindenen, és elém tárulna az elmesélhetetlen valami, amire gondolok.

Nem is tudnám megmondani mi az, csak érzem, valami bennem alakot ölt, és hívogat. Mióta megtaláltam a kaput, nincs egy perc nyugalmam, álmaimban is jelen van, velem ébred.

Felém áramló gondolatai, mintha teste töltenének bennem, talán már nem is létezem, csak a kert gondolatainak tokja vagyok, aki mindig a kapu körül ólálkodom, és tanácstalan vágyaimban őrlődöm.

Bent, semmi sem mozdul, egy lepkét, egy bogarat nem látni, csak a növények kusza rengetege, semmi jele életnek, csak a sűrű felhőként felém áramló gondolatok kuszasága, a növények agyának termékei, ami hívogat, és nem szeretettel.

Ha végre elhatározom - belépek, a kapu előtt megmerevednek lábaim, nem tudom elérni kilincsét. Karjaim is élettelenül lógnak oldalamon, bábúvá varázsol a félelem, és ha nem lépek hátra, talán örökké ott állhatnék bénultan, tehetetlenül.

Csak vonzását érzem egyre erősebben, meg azt, hogy ebben a kettősségben nem lehet csak ideig, óráig létezni. 

Pedig már majdnem beléptem a kapun, ami hajdan rozsdás volt, most meg napról napra fényesebb, pedig figyelem, nem ment be rajta senki. Nem a gyakori használattól kezd ragyogni.

De mi lehet a kertnek ez a vonzereje? Mi okozza a leküzdhetetlen vágyat, kíváncsiságot, ami arra késztet, hogy bemenjek. Ha meg ennyire hív, miért taszít el magától.

Kintről nézve, idegesítő ez a nagy állandóság. Sosem nyílik, és sosem hervad egyetlen virág sem. Nem hullanak a fák, bokrok lombjai, mindig világos van, nem léteznek napszakok, és évszakok.

Csak állok a kapu előtt, és várok. Nem tudom mire, talán egy másik hívó hangra, ami nem borzaszt, és nem szívja ki lábaimból az erőt, ha elindulok felé.

Nem érzek sem fáradtságot, sem álmosságot, a kert állandósága elhatalmasodott rajtam. Már eszembe sem jutnak az élet dolgai, valamiképpen a valós fizikai létem, és a kert közé kerülhettem, és furcsa módon, ez a felismerés nem riaszt.

Már próbáltam kitalálni, hogy ez a merev állandóság, ez az élettelen élet mitől hat rám ennyire, de számomra ez megfejthetetlen, csak arra tudok gondolni, hogy fontos összefüggéseket nem értek.

Lehet, megérteni akkor fogom, ha belépek a kapun. Akkor remélem mindent megértek, amit sosem értettem, mert kívülről nézve a kert csak látvány, és az eggyéválás kizárt, ami nélkül nincs megértés.

Ahhoz be kell lépni, de az akkor szerzett megértésnek ára van, az ár, hogy nincs visszaút.

Mint minden dolgok tudója, sétálhatsz a növényfal mögött, élvezheted a mindentudás emelkedett fényét, de még a kerítéshez sem jöhetsz, hogy visszaleskelődj az akkori mába, mert az egy egészen másik világ, nincs ott semmi keresnivalód.

Pedig már majdnem beléptem a kapun, mert egyszerre ijeszt, és elbűvöl a kert világa, de az a hang, ami akkor szól, ha megmarkolom kilincsét, jéggé dermeszt, és eltántorít.

Csak várok a csendes, poros úton, és nézem a szótlan, mozdulatlan kertet, és várok egy hívó szót vagy jelet, amitől magától kinyílik a kapu, és a hosszú várakozástól kimerülten, de repeső lélekkel beléphetek az ismeretlenbe, megélve az új, minden izgalmát.

A kertét, ami midig és mindenütt ott van, az idők kezdete óta végigkísér minden életet, és minden megfáradt vándor előtt kinyitja kapuját.

Kép: Kapolyi György alkotása