Áldozati oltár

Kihűlt csend holtzáporát
cipeljük vasba verten
visszafojtott lélegzet a kor
vár
mint akit pusztulásra ítélt
viszálykodó félelem
örök napfogyatkozás
sorvad a szó is
visszatátog kérdezett a kérdezőre
fertő és züllés habzsol
sanda árnyakat tört glóriákat
hogy különbek legyenek
a legkülönbek

Ölelnek s ölnek
lantok és hantok
torzzá vált szobor az idő
üres piaci zsibvásár bennünk a tér

Meggyalázta áldott terhét
aki kéjjel végignézi
sír jajong kínok kínja hull
élő álarcok mögött nincs senki
nincs seb csak sebtapasz
amit ősök hagytak rajtunk
hiába lobog vérünkben láng
hitünk ingatag tünemény
s üres szó a varázsige
még a trükk is ugyanaz
egyenesből görbít létet
s ünnepet silányít ránk
a vak világ

Vetetlen magot hajt a föld
az elvetetett meg
kiköpi a szánk

Ki igazgat s ki óv itt
ha mindenki letette a fegyvert
élet
ösztön
Isten
s ha mindenki mindent megtagad
ki menti meg gyermekeinket
mivé lesz lelkünkben
az értük emelt kordon
aki óv akit elzár
mire a jót és a rosszat
együtt kimondjuk

Olyanok vagyunk mint a viselős
az Új-világ és önön örömünk
láza lassan eléget
mit számít már a könny és seb
amit régóta heg fed
bűneink áldozati oltárán
a múltat s jövőt
végül úgyis
mi hordjuk
 ki