Pfuj!

Nem fogom végig hozsannázni a hátralévő éveimet csak azért, mert sikerült ennyit összegyűjtenem belőlük. Hát volt nekem fogalmam arról, milyen a nyolcvan év? Különben is, nem is akartam, csak így alakult. Múltak az évek maguktól, mondhatni tőlem függetlenül, s most itt vagyok verve, áldva ezzel a nagy korral.

Nem is akartam öreg lenni.

Bölcs sem akartam lenni (ha egyáltalán az vagyok), de állítólag ez együtt jár az idővel. Főleg nem akartam, hogy megváltozzon a külsőm. Azt utálom! Nem hiúságból, csak olyan, mintha nem én lennék. Miként nem is vagyok. Hol a hátam sajog, hol a lábam fáj, máskor szédülök, különböző nyűgjeim vannak. Minden, ami korábban nem. De, az végképpen nem igaz, hogy van szép öregasszony! Ugyan! Legfeljebb ápolt. De az is hatalmas áldozatokkal jár. A haj minősége silány, egyenlő a kóccal. Vékony és rugalmatlan. Addig szép, míg a fodrász bíbelődik vele. A többit otthon machináljuk, ha marad kedvünk. Ráadásul. azt sem kell elhinni, hogy lehet élni fájdalom nélkül. Élnék én boldogan, de mindig közbejön valami. Kívül, belül.

Most is olyan megviselt lettem, hogy szinte fáj, pedig nem személyesen sújt a tragédia, s mégis, mintha darálóba tették volna a lelkemet.

Jött ez a baleset, amelyben meghalt ez a két szegény. Ráadásul annyira fiatal volt mind a kettő. Annyira zsengék voltak, hogy még nem ismerték a testi fájdalmat, és az attól való félelmet, de síró szülőt és síró gyereket hagytak maguk után. Mekkora bánat! Mennyi bánat! Én meg itt ülök, és várom a halált! Még a sorrendben sincs sem rend, sem szabály!

Az is teljesen összetört, hogy annyira értelmetlen volt a haláluk! Hogy egy meggondolatlan valaki, aki imád gyorsan vezetni, áthatolhatatlan ködben alá vezet egy kamionnak! Miközben két utas életéért felel! Egy orvos! Hatvankét évesen. A kamionosnak, szegénynek nem ismerem a sorsát, de ez nem jelenti azt, hogy őt nem siratják valahol! Ő is vesztes! Ráadásul még a testi kínt is megismeri, hiszen állítólag súlyosan sérült!

Ez a szegény Marci meg! Még alig élt! Alighogy megszerezte a diplomát! Mert azt aztán nem adták ám ingyen! Azért ő keményen megdolgozott! És most az is feleslegessé vált.

Miként a Rita húsz éves tapasztalata. De ő legalább megtudta, milyen szentség a test, benne legalább megfogant, életre érett két gyermek, akiket magához ölelhetett, testéből táplálhattak, ő pedig nevelhetett, szerethetett. Akiknek most vigasz az emlék, még akkor is, ha bánatukban még nem érzik, hogy anyjuk szeretete elkíséri őket életük végéig.

De a szegény szülők, akik most még azt sem érzik, hogy lehet tovább élni! Pedig kell! Mert ez a nyavalyás élet olyan, hogy az örömöket ritkán méri, vagy nem tudatosítjuk magunkban azt sem, mikor kéne örülni.  

Pedig mindenkinek úgy kellene élnie, hogy esténként leszámolva a történésekkel, mindent felsorolva, örömmel el is ismerhetné, milyen felemelő az, ha nem történik semmi baj sem. Mert a baj nélküli nap is öröm. És szerencse. Mért nem tudjuk? Mert természetes? Ha tudnánk örvendezni a legapróbb örömnek, mennyivel elégedettebbek lennénk! Ha égre kiáltanánk a valódi sikert, amely a legritkább, sokkal szebb lenne az élet. Meg kéne tanulni örülni! Én is jókor mondom!

Berettyóújfalu, 2014-02-20.