Az időjárás változása világszerte nem csak meglepetést, de nagy tragédiákat is hozott az emberek életébe is.
Ezek az anomáliák az évszakok eltolódását is magukkal hozták, károsan befolyásolva a növényvilág életét, ezzel az emberek élelmiszer ellátását. A nemzetközivé kiterjedt kereskedelem- természetesen – megoldja, de jóval több egyéb problémát okoz. Drágábbak és tartósítást igényelnek a messze vidékekről, más kontinensekről szállított élelmiszerek, míg a hazai gazdaságok termését pusztítja az aszály vagy éppen a túl sok csapadék. A szegény sorsú emberek éheznek, a gazdálkodók keseregnek. A tudomány egyelőre ezt a gondot még nem oldja meg.
Gyermekkoromban már novemberben beköszöntött a tél. Reggelre kemény fagyokkal virradt ránk a nap, befagyott a tó, leesett az első hó, majd egyre nőtt a földeken és az utakon a hótakaró. A fenyőerdők ágait feldíszítette, sok örömet adott a gyerekeknek a hóemberépítés, a hógolyózás és a téli sportok korai és hosszan eltartó élvezete. Ez ma már nem jellemző. Szürke, ködös, kedvetlenítő, homályos napokra ébredünk, és egész estig ez marad velünk. Lehet spórolni a fűtéssel – talán ez a szegény emberek vigasza.
Húsz éves koromig szüleimnél laktam - mint már többször leírtam - nagy szegénységben. Egyetlen kisméretű szobánkban alig fért el anyám régi kopott hálószoba bútora /soha nem cserélték újra/ - rajta kívül az én sezlonom, kicsi asztalka, négy kopott fa karosszék és apró vaskályha. Csak ünnepnapokon fűtöttünk és ha valaki beteg lett a családban. Esténként a sütőben előmelegített, rongyba csavart tégla melegítette az ágyamat. Reggel villámgyorsan kellett felöltözni, mert vacogtunk a hidegtől – versenyeztünk, ki készül el előbb. Az utcákon – a külvárosban, ahol éltünk – nem kotorták el a havat, legfeljebb a lakók a saját házuk előtt. A méteres hóban bukdácsoltunk. Apám ment elől, én a nyomaiba lépkedtem, hogy el ne merüljek.
Ócska minőségű cipőm hamar elázott, lábujjaim megfagytak, viszketett a fagyás. Végig köhögtem a teleket.
Éjszakai köhögéseim miatt sokat szidtak szüleim, mert nem tudtak aludni miattam.
- A halál kutyája ugat belőled - mondta anyám.
- Nem tudom visszatartani – védekeztem, de az izzadás /amit nagyon utáltam/ sem segített.
Emlékszem egy különös reggelre élénken ma is, noha akkor csak tizenkét éves voltam. Éjjel ónos eső esett és ráfagyott az utakra és a faágakra. Vastag jég borította a vékony gallyakat is. A szél hatalmas erővel rázta a jeges ágakat és csengett, zenélt kísértetiesen az egész környéken. Szép látvány, de félelmetes. Apám elindult munkába. Bakancsára zsákdarabot kötött, hogy el ne csússzon. A kertek alatt vezetett a gyalogút, ami a buszállomáshoz vezetett. Az útviszonyok miatt nem közlekedett egyetlen jármű sem. Apám – bár nagyon lelkiismeretes ember volt – belátta, hogy nem tud eljutni munkahelyére. Visszafordult hazafelé indulva.
A bokrok alatt lefagyott sasmadarat talált. Megsajnálta, felvette és haza hozta. A sas a konyha melegében felolvadt, ragadozó ösztönétől késztetve támadásba lendült és neki ugrott a cicánknak és kivájta annak a szemét. Apám haragra gerjedt eme hálátlanság láttán, és kihajította a madarat.
Néhány nap múlva eltűnt a jégbirodalom. Ehhez hasonlót nem láttam. A kemény hideg telek viszont minden évben ismétlődtek, sok hóval és hosszú ideig elhúzódtak.
Akkor változott helyzet, mikor elszöktem az egyetemre, ahol a meleg kollégiumi szobában nem köhögtem és nem fázott a lábam. Szegeden a telek is kellemesebben teltek, keveset fújt a szél és nem északról. A metsző északi szélre allergiám van. Kivörösödik és bedagad tőle az arcom.
A sors iróniája, hogy az egyetem után haza tértem, ismét szüleim rozzant házában éltünk férjemmel a parányi éléskamrában, mert másfél évig nem volt saját lakásunk. Ebben csak egy kanapé és egy gyerekágy fért el. Ide született a kislányom és másfél éves volt, amikor félkomfortos lakáshoz jutottunk amit közösen építettek fiatal házasok, lakótelepet hozva létre. Szinte földöntúli boldogságot jelentett a fürdőszoba és a cserépkályha, amihez hozzábújva mindazt a meleget pótoltam, amit addigi életem során nélkülöztem.
Ma központi fűtéses panelban lakom, már nem fázom, nincsenek igazi sok mínusz-fokos téli hidegek sem.
Nosztalgiázom, mikor kinézek az ablakunk alatti nádas tóra, ami ritkán hártyásodik be, csúszkálni, korcsolyázni nem lehet rajta, mint régen. Ma a korcsolyapályákon az unokáim zenére sok pénzért élvezhetik a jégen siklás örömét.
Megváltozott a világ, de nem szép, nem jó, szívesebben élnék fűtetlen szobánkban boldogan.
Tóth Sarolta
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése