Kálvária? Száműzetés?
A legelső gyermekkori emlékem 1940 őszéhez tapad. Negyedik esztendőmben jártam akkor. Örömünnepet ült a falum, amelyet soha nem fogok elfeledni: a magyarok ekkor vonultak be Erdélybe. Akinek csak volt, mindenki elővette az addig gondosan dugdosott magyar zászlóit, s hatalmas ovációval és lobogólengetéssel fogadtuk a magyar csapatokat. Nekünk nem volt lobogónk, így Édesanyám varrattatott egyet, s a guzsalyunkra fűzte fel.
Egyébként érdekes, hogy a Trianon utáni időkről abban a világban senki sem beszélt, egyszerűen csak egy jelzős szerkezettel illettük, mégpedig a román világéval.
A boldogságmámorhoz hozzátartozott a dal, az éneklés is. Sohasem felejtem el az emberek ragyogó arcát, amikor a következő sorokat harsogták:
„Hál’ Istennek, megfordult a világ,
zöld ablakban piros-fehér virág,
gyönge női kezek szórják a virágot,
megérkeztünk végre-valahára.
Édes Erdélyben itt vagyunk,
érted élünk és halunk,
győz a szittya fergeteg,
a rohanó sereg…”
Ebben az időben még óvodába jártam. Azt kisgyermekként is észrevettem, hogy a román anyanyelvű óvónőket hamarosan felváltották a magyarok, akik ilyen versikéket tanítottak nekünk:
„Magyar gyermek vagyok én,
magyarul beszélek én,
édes hazám szép nyelvét,
nem adnám semmiért.”
Ettől a naptól kezdve az óvodában ott is aludhattunk, s volt mit ennünk is.
Ezek az esztendők kitörölhetetlenül belém égtek, s az a hazaszeretet, az a nemzeti identitás, amely onnan mélyről jött, határozta meg egész további életem.
***
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése