Kincsem

Mióta élek, őt itt benn
a sejtekben, kemény
burokkal védve őrizem.
Igaz vagyonom, őshitem,
kitéphetetlen őt viszem,
zeg-zugomba gyűlt fény:
- az új remény.

Éltetőm, erőt ez fakaszt
sötét napok sebén,
a nyűgesőben felszakad,
lazítja fáradt hátamat,
s ha kergetnék is, itt marad,
kivénhedt eb, szegény,
- az új remény.

Magamba nézek. Oly sokszor
sújtott, nem lányregény…
Hogy elvégződjön sok dolgod,
hogy főnix lehess, mosolygós,
hogy világra hozz porontyot,
kell, mint falat kenyér,
- az új remény.