Jéga Szabó Ibolya: Sorsok, tervek, életek

ki vagy te?
Én a szenvedések szűrőin szűrtem a véremet.
Aranymosónak álltam életem folyójába.
Meríteni próbáltam a jóságból és a szeretetből.
Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,
egy János bogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,
én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből
Ez vagyok én.

Részlet Mécs László Alázat című verséből.

Kórtermünk ajtaját a nővérek már hajnalban kitárták, és mivel mi a folyosó csendesebb végében lábadoztunk, nem is csuktuk be azt estig, akkor is csak könnyedén behajtottuk.  Az osztályon beindult a reggeli nagyüzem, ételes kocsikkal zörögtek, a takarítónők hangoskodtak, betegeket vettek fel, bocsátottak útjukra.  A liftek ugyan messzebb, az épület közepén jártak le és fel, de a nyitódó ajtók koppanása ide is elhallatszott. A mi szobánkban csak hárman maradtunk, egy nagyon idős nénit, aki csak pár napja jött, elvitték a hozzátartozói egy másik kórházba, a mellette lévő ágyból szintén hazaszabadult egy idős hölgy. Már várta, három hete nyomta itt a szívsebészeten az ágyat. Maradtunk hárman, a mellettem fekvő, folyton olvasó asszony, aki egykorú lehetett velem. Ágyunkkal szemben, a szoba legidősebb, műtétre váró betege feküdt. Két ágy üresen, - ami itt ritkaság számba megy - és tisztán várta lakóját, Nem hittük, hogy elfoglalják, közeledett a karácsony.
Mi ketten már a szerencsésekhez tartoztunk, túléltük a nyitott szívműtétet, igaz, manapság majd mindenki túléli, aki tervezett betegként vár vagy fél évet a műtétre, és nem a mentő hozza ide, szirénázva, az utolsó pillanat előtt. Mi, akik már a Mária kötényében voltunk, lábadoztunk, szegény műtétre váró még idegeskedett, mert itt nem lehetett tudni a műtét pontos napját, ha sürgősséggel hoztak be egy beteg az utcáról, borult a heti műtéti terv.
 Ismerkedtünk, mint a kórházi betegek általában, vágytunk is a beszélgetésre, az intenzíven eltöltött négy napi némaság után.  Két napot, fent tölt el a frissen műtött beteg, a nyolcadikon, ahol egy nővér őrzi éjjel nappal. Itt még megszólalni való ereje, és kedve sincs. Ha a dolgok az elvárt rendben haladnak, leviszik az embert, egy emelettel lejjebbi intenzív szobába, ahol már nincs egyedül. Pechemre két ”problémás” beteg mellé kerültem, egy altatástól átmenetileg zavarodott hölgy mellé, és egy alkohol elvonástól izgága, folyton nyögő, ordibáló, káromkodó, nővéreket szidó férfi mellé. Itt aludni sem lehetett igazán, ha csend lett, máris elnyomott az álom. A bódult hölgy nem kiabált soha, csak a fogai között sziszegte: „Megdöglessz! Öreg vagy ugye?” .  Folyton nézett, és bűzlött. Dolgozott a kezével a paplan alatt, széklettel kente be az ágyat, és a belőle kilógó számtalannak tűnő vezetéket. Egy este olyan kegyetlenül bekente a madzagokat, hogy a szegény éjszakás nővér egy teljes órán át azt mosta, takarította. Ígérgette neki, hogy leköti a kezét, de nem tette meg. Furcsánk tűnt nekem a család, egy nap azt mondja a lánya: „Ne törődj anyu azzal, hogy mit mondanak ezek (nővérek felé mutatott), ezek mind farizeusok”. Hát, gondoltam magamban, itt nem csak a mamával van gond.  Szegény, ha kitisztul, az átmeneti zavartságból, és valaki netán elmondja neki, miket csinált, biztosan elsüllyed a szégyentől, de nem hiszem, hogy valaki ilyet tenne. Egy este, adtak egy pohár vörösbor az alkoholistának, úgy sejtettem, hogy a lánya hozta be, mindegy ki, de jól tette. Csend lett és végre alhattunk egy kicsit.
Ha a normál kórterembe kikerültünk, négy nap intenzív után, örülhettünk, mert minden reményünk meglehetett egy problémamentes lábadozásra, és ez fel is dobta a hangulatunkat, volt kedvünk beszélgetni, viccelődni. Mindannyian elmondtunk - a bemutatkozáson kívül - magunkról annyit, amennyit illendőnek éreztünk. Természetesen a legtöbbet a betegségeinkről beszéltünk, a hely „szelleme” igencsak hatott ránk.
Folyton olvasó asszony, magas, még csinos, szőke, dús hajú, szellemileg frissen, korához képest jól tartotta még magát. Bypass műtéten esett át. Anyakönyvvezetőként dolgozott vagy harminc évig. Nagyon szerette a munkáját, amikor ezekről az évekről mesélt, egészen kivirult. A fiát egyedül nevelte fel, nem mesélt az első házasságáról, az unokái is felnőttek már.  Most élettársi kapcsolatban élt egy öreg pincérrel, aki a baráti társaságához tartozott, szép csendesen, öregesen, el éltek egymás mellett. Kapcsolatuknak anyagai okai is voltak, nyíltan megmondta, drága Pesten az élet manapság, és kevés a nyugdíj, mármint az élettársáé, de az ő kényelmes szép nagy lakásában laktak, a város csendesebb részén. A sajátját bérbe adta. A napjaik egyformán teltek, az asszony bevásárolt, az öreg pincér főzött, majd mindenki bevonult a maga szobájába, az öreg pincér csak meccset nézett, és híradót este, az asszony folyton olvasott. A betegsége sok mindenben akadályozta, régen sokat kirándultak, nagy tervei nem voltak már, de a felgyógyulása után ismét természetjáró akart lenni.  Érdekes foglalkozása kíváncsivá tett, és meg is kérdeztem tőle, hogy előfordult e furcsa, vagy különös eset, a pályafutása alatt.
- Előfordult bizony, több is – felelte nevetve, az egyik teljesen kiborított. Ha jól emlékszem délután ötkor lett volna az esküvő, minden készen állt, mi is, és az a sok ismerős is, akik megtisztelték jelenlétükkel az ifjú párt, mind ott toporgott az előtérben. Már negyed hat volt, és nem jött a pár, se a násznép. Akkoriban nem volt még mobiltelefon, vonalas sem mindenkinek, én az irodában a telefon mellett strázsáltam, idegesen vártam a hívást. Néhány percen belül meg is csörrent. Az esküvő elmaradt, a vőlegény balesetet szenvedett, és kórházba szállították. Pest melletti faluból jöttek, a tanújával, és a szüleivel, a lányos házhoz, amikor kihajtott eléjük egy traktor, a földútról. Az ütközést elkerülték, de a szántóföldön kötöttek ki. A vőlegény agyrázkódást és lábtörést szenvedett, természetesen a többiek is megsérültek. Az esküvőt néhány hónappal elhalasztották. Mi csak hazamentünk, de azzal a sok étellel mi lett, ami a vendégeket várta, azt nem tudom.
Egy valami tűnt csak számomra furcsának, senki nem látogatta, az öreg pincér sem.
A műtétre váró hölgy, éppen annyi időre volt a nyolcvanhoz, mint amennyivel elhagyta a hetvenet, nálunk vagy hét évvel idősebb. Ő sem volt alacsony termetű, csípőben telt, de nem keltette kövér ember benyomását. Szellemileg, és testileg is jól tartotta magát.  Ízes beszéddel, és jó humorral áldotta meg a teremtő. A munkáséveit teherfuvarozással töltötte, egy kis furgonnal szállított, többnyire Budapest egész területén. Úgy ismerte a várost, mint a tenyerét. Fiatalon özvegyült meg, de nem ment vissza a nyírségi kis faluba, ahol a szülei és minden rokona élt, maradt itt, és fölnevelte az egyetlen fiát becsülettel, aki most minden este bejött az anyjához, a feleségével együtt. Naponta többen is látogatták, sok ismerős, és rokon jött hozzá.  A legkedvesebb látogatója, délutánonként jött, lyányomnak hívta, a magas, rendkívül csinos hölgyet, a fia első feleségét, aki a lányuk halála után elvált a fiától, de a Mamától nem. Mama, mert így hívta a lyány, talán a fiatalon elhunyt unokáját látta benne. Én egy kicsit csodáltam ezt a különös kapcsolatot, volt benne valami megkapó szomorúság. Otthon a mama főzött még az egész családra, - fia a feleségével egy fuvarozási vállalkozást vezetett - ők délben mentek ebédelni hozzá, a lyány munka után, öt óra körül. A lyány egyedül élt, szülei meghaltak, negyvenöt évesen nem keresett új társat magának.
Egy délután megmosta, levágta és becsavarta a volt anyósa haját, mert folyton azt hajtogatta, hogy ilyen rendetlen fejjel nem mehet a műtétre.
- És ha meghalok netán, hogy álljak az Úristen elé ilyen fejjel? – mondta nevetve.
- Igaz, nem hallhatok meg addig, míg férjhez nem adlak, nagy lakodalmat csapunk az biztos!
Hiába mondtuk neki, hogy elrontják a szép frizurát, először a betadines fürdővel, a fertőtlenítővel tetőtől talpig le kell fürödni hajnalban, a műtét előtt. Kap a beteg egy zöld lepedőt, párnát és takarót, de többet nem állhat fel az ágyból, a pisilést megoldja a nővér. A műtét sem használ a frizurának, a folytonos izzadás, fekvés sem. Mikor elmondta, hogy mennyi mindent javítanak meg az öreg elhasznált szívén, ledöbbentünk. Bypass műtét, pacemaker beültetés, és billentyű csere. Nekem az utóbbi is elég volt, nehezen hittem, hogy ennyit kibír hetvenöt évesen az ember. Nem tudtam meg, hogy kibírta e, mert bizony nem jött le két nap után, a fenti intenzívről, a fiával beszéltünk, csak egy hajszálnyi reménye volt akkor az éltre. Remélem túlélte, volt esélye rá, kora ellenére is, még nagy élni akarás munkált benne, rengeteg energia szorult belé.
Már csak ketten maradtunk, de nem sokáig, még ebéd előtt új szobatársat kaptunk. Sok táskával jött, a mentősök hozták. Alacsony barna asszony, sápadtan a fáradtságtól, lassan, tétován pakolt. Csendes természetű lehetett, csak akkor szólalt meg, amikor a nevét kérdeztük. Az egész asszonyon látszott valami elkeseredettség, ami itt nem ritka. Nálunk vagy tíz évvel fiatalabb volt, de ha ránézett az ember, egy meggyötört öregasszonyt látott. Két nap múlva csak ketten maradtunk, a folyton olvasó hölgyet elvitték a rehabilitációra, amit én is nagyon vártam már. Ketten maradtunk Marikával, mert így hívták a szomorú fiatalasszonyt. Kettesben már megoldódott a nyelve, szinte látszott rajta a megkönnyebbülés. Legjobban a hálapénz hiánya keserítette el, mert arra nem jut a rokkant nyugdíjból - mondogatta keserűen. Szomorú életét, egy délután mesélte el, meg-megszakítva.
-  Öt évesen fogadtak örökbe az idős szüleim, szerencsésnek éreztem magam, boldog, szép gyerekkort adtak nekem. Apámat nagyon szerettem, de mire betöltöttem a tizennyolcat, hirtelen meghalt. Anyám nem tudta feldolgozni a halálát, alkoholba menekült, néhány év alatt, a kis családi ház az ebek harmincadjára jutott. Ez alatt én itt Pesten dolgoztam nővérként. Anyámat az alkohol elvitte, nekem nem hagyott mást csak adósságot. Gyorsan, és meggondolatlanul férjhez mentem, mert olyan egyedül éreztem magam ebben a világban. Megszületett a lányom, mire betöltötte a kettőt, mi elváltunk. Egyik albérletből a másikba vándoroltunk, mire Ózdon, ahol a detoxikálóban, mint nővér dolgoztam, kiutalt a város egy kis szobakonyhás lakást. A lányom már betöltötte a tizenkettőt, amikor újra férjhez mentem, de most szerelemből. Ekkor kezdődött az én nehéz életem igazán, kezdetben szépen indult a házasság, de kezdődtek a kimaradozások, majd a munkahelyéről is kirúgták. A nagylányom, haragudott rám, jogosan, mert a nyugodt életünket tönkretettem, elköltözött az apai nagyanyjához. Megszületett a második kislányom, és a szerelem, ahogy jött úgy el is ment. Anyósom próbált segíteni, de a fia maradt olyan, amilyen volt, lump. Az embert az ág is húzza, megszületett a fiam is, ott álltam két pici gyerekkel és egy részeges férjjel. Amikor kezet emelt rám, elszakadt a cérna. Elzavartam a lakásból. A nagylányom hazajött, segített, ő is nővérként dolgozott, nem bocsátotta meg a meggondolatlan lépéseimet. Mára már a lányom is férjhez ment, és most született meg a kis unokám. A két kisebb most érettségizik le. Remélem sikerül a műtét, mert szeretném látni, ahogy az unokám felcseperedik, és a két kisebbnek is szüksége van még rám, bár nagyon talpraesettek.
Nem tudtam megszólalni a története után. Remélem sikerült a műtétje, és legalább nagymamaként boldog élete lesz, mert nem lehet, hogy valakinek az egész életében csak a rossz jut.
A karácsonyt már én is a rehabilitáción értem meg, de az már egy új történet.