Kapolyi György: A KASTÉLY

A vén bolond, a kis hegyi falu szélén, a ritkásan induló erdő peremén lakott.

Rongyos volt és piszkos, kócos hosszú haja és szakálla lehetetlenül trónolt madárfején, csápokra emlékeztető kezei folyton hadonásztak, mintha valamit meg akarnának markolni.

Folyton, és összefüggéstelenül beszélt, legalábbis annak tűnt előadása, mert senki nem figyelt rá igazán.

Jól van már öreg- intették le a falubeliek, annyit beszélsz, hogy nem marad időd becsukni a szádat.

Mindig ugyan arról mesélt, gesztikulálva, vadul grimaszolva.

A hegy túloldalán, ahol legsűrűbb a rengeteg, állítólag van egy várkastély, mindenki hallott róla a régi öregektől, de nem látta még senki.

Hatalmas, idő feketítette terméskövekből épült, tornyának rozsdás fém süvegén erős szélben messze elhallatszott a szélkakas éles nyikorgása. Még a faluig is eljött, olyan szorongást és rettegést keltve vészjósoló hangjával, hogy keresztet vetett, aki hallotta.

A kastélyról sosem esett szó, kínosan kerülték a témát, ha muszáj volt megemlíteni, azt mondták, ott az erdőben az a dolog…

Teliholdkor, különös életre kelt a fák csendje, nehéz utazóbatár zörgése hallatszott a hegy felől, égett szag terjengett finoman a házak között, lekeveredve varázslatos rózsaillattal.

A hangot, gyakran éles- vidám kacaj kísérte, amitől megfagyott a halandóban a lélek.

Ez, a csúf halált halt várúrnő kacaja lehet- suttogták egymás közt, sűrűn hányva magukra a keresztet. Mesélik, megbolondult szegény, és levetette magát a toronyból. Férje a lovag, kegyetlen és hideg,  lélektelen, marcona férfi volt, ebbe őrült bele a gyönyörű asszony.

Mikor megtörtént a szerencsétlenség, a várúr bezárkózott a falak közé, többé nem látta senki.

Díszkertjeit visszahódította az erdő, falaira sűrű repkénytömeg kúszott, nehéz kapujának berozsdállt zárjait tán ki sem lehetne nyitni.

Beszélik, lepaktált az ördöggel, csillagtalan- sötét éjszakákon, a hegytetőről vörös fény világít, a pokol megnyílt kapuján kiáramló tűz fényei. A kastélyból lejárat nyílik a pokolba.

Ilyen, és hasonló történetek járták a környéket, nem tudni ki és mikor mesélte először ezeket, de, azóta sem mert senki felmenni a hegyre.

Egyedül, a vén bolondot látták egyesek, amint viharos éjszakákon kisettenkedik rozoga házából, hátán batyu, kezében bot, sietősen megindul az erdő felé, és elnyeli a rengeteg.

Mikor híre ment, mindenki meg volt döbbenve, el sem tudták képzelni hova mehetett, de erősen gyanították, a dologhoz a kastélynak köze van.

Persze megkérdezni senki nem merte, különben is, ha kérdeztek tőle bármit, kezeivel hadonászva, összefüggéstelen válaszokat adott.

Továbbra sem változott semmi. Teliholdkor korbácsként végigvágott a falun a kacaj, hallatszott, a batár távoli dübörgése, jött a furcsa- nehéz szag, de nem történt semmi.

Telt- múlt az idő, és a batár hangja egyre közelebbről szólt.

Úgy tettek, mintha nem vették volna észre. De a vénembert, sötét vagy holdas éjszakákon figyelték, indul e valahova. Nagy vihar támadt éjszaka, látják ám az atyafiak, a kis ház ajtaja nyílik, és a vén bolond sietve megindul a sötét erdő felé.

Most kéne utánamenni- szólt az egyik, de a többi csak bólogatott. Még órákig füleltek, de semmit nem hallottak a hegy felől, akkora volt az égzengés.

Megjött a hajnal, de az öreg nem volt sehol.

Napok múltak, de a vén bolondnak nyoma veszett.

Aztán elérkezett a következő teliholdas éjszaka. Felharsant a velőtrázó kacaj, a nehéz batár a falun dübörgött végig, többen esküsznek rá, az öreg ott ült a bakon, markolta a gyeplőt, alakja vörös fényben úszott, és sűrűn villant kezében a korbács. 

A kép Kapolyi György alkotása