A középtermetű, kopaszodó, köpcös férfi, egész nap, szobájának ablakában állt. Mindig ugyan ott, nem is tehetett volna mást, ez az egy, kétszárnyú, kisméretű ablaka volt a szobának.
Előtte, egy betonozott, kis, sötét udvar terpeszkedett, egy porolóval. Órákig képes volt mozdulatlanul állni és figyelni, a középen elhelyezkedő rozsdás kanálisrácsot, várva, mikor tűnik fel, egy patkány.
Sosem csalódott, mindig jött a féreg, idegesen körülszimatolva, sosem lehet egy patkány elég óvatos, aztán kiugrott a betonra, és döcögve elindult a pinceablak irányába.
Könnyen bejutott, mert a koszos ablakszemek jó része, még a háború alatt kitörött. Úgy vetette bele magát a pince dohos levegőjű sötétjébe, mint az úszó, aki a medencébe ugrik.
A középtermetű, kopaszodó, köpcös férfi, egész nap szobájának ablakában állt. Nem is tehetett volna másként, ez az egy, kisméretű ablaka volt a szobának.
A kis, félhomályos udvari garzon szobácskájának egyetlen ablakán, a kosztól alig lehetett kilátni. Egy rongydarabbal, tenyérnyi leső lyukat dörzsölt az üvegre, orrát nekitámasztva, azon lesett kifelé. Órákig képes volt ott ácsorogni, lesve az udvar közepén szerénykedő, rozsdás kanálisrácsot.
Sosem csalódott, előbb utóbb feltűnt a hőn várt patkány. Nehézkesen kifeszegette vastag törzsét a rácsok közén, unottan körülkémlelt, nem fenyegeti e valami veszély, aztán nehézkesen elindult a pinceablak felé. bebújt egy üres ablakszemen, de közben, elkapott egy kövér, termetes svábbogarat, és jóízűen elropogtatta.
Aztán figyelmesen körülkémlelt, de minden mozdulatlan volt a töredezett burkolatú kis udvaron.
Majd előrelépett, és benyelte a dohos sötétség.
A kis, félhomályos udvari garzon szobácskájának egyetlen ablakán, a kosztól alig lehetett kilátni.
A hajdani mosókonyha ajtaja, az udvarról nyílt. Töredezett beton burkolatával, egy vénséges anyóka arcára emlékeztetett. A tönkrement padozat repedéseiből, sűrű gaztömeg burjánzott, élővé varázsolva a holt udvart.
A valaha mosókonyha egyetlen lakója, egy csont sovány vénség, az üvegszemes ajtóban töltötte szabad óráit, amiből bőven volt is neki. Egyetlen lehetősége az ajtó, mert ablaka nem volt a helységnek. Cigarettáinak csikkjei, a bakancsa előtt, a kövön, egy üres konzerves dobozba gyűltek.
Merev tekintetét, le sem vette az udvar közepe táján szerénykedő, rozsdás csatornarácsról. Szívós kitartása, meg is hozta a megérdemelt sikert.
Először, egy gyors tempóban szaglászó orr jelent meg a rács egyik hézagában, majd egy fej, és azt követően, egy nagy, szürke patkány.
Szapora léptekkel odasietett a pinceablakhoz, Még egyszer körüljártatta tekintetét az udvaron, majd beugrott a kitört ablakszem nyújtotta bejáraton, és eltűnt a sötétségben.
A hajdani mosókonyha ajtaja, az udvarról nyílt.
Mikor a csatorna udvarra nyíló rácsát elérte, kidugta orrát, ellenséges szagokra vadászva. Miután megbizonyosodott arról, hogy semmiféle veszély nem les rá, átpréselte magát a rács rozsdás közén, és kint találta magát az elhagyott kis koszos udvaron. Jólesett selymes szőrén, a simogató szellő lágy érintése. nyugodt volt, és jókedvű.
Megindult a pinceablak felé, mikor észrevette az őt figyelő embert. Kővé dermedt, és figyelt. Az alak, homályosan érezhető alakja, a csukott ablakszárnyak mögött, csak alig volt kivehető. Nem mozdult. Ólomlábakon cammogtak a percek, de nem történt semmi. A patkány érezte, az üveg mögött álló ember kilátástalanságát, érdektelenségét, egy már - már leélt élet kudarcait, egy reménytelen agóniát, aminek poshadt levegője átszivárgott az ablaküvegen, sosem tapasztalt szorongásérzést okozva lelkében.
Összeszedve minden erejét, egy hatalmas ugrással a pinceablakba termett, és belevetette magát az áporodott levegőjű sötétségbe.
Kép: Kapolyi György alkotása
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése