Igen.
Minden éjfélkor, a zavaros víz alól, valahol az iszap mélyéből megkondulnak a harangok. Eleinte a lélekharang szól, majd a többi, hangjukról ítélve meglehetősen nagyok lehetnek. Eleinte halk és távoli a zúgás, majd felerősödik, páni félelmet keltve a szívekben. Égett puskaporszag terjeng ilyenkor a víz felett, mintha távoli dörgés, morajlás dőlne ki a száraz nádtorzsák közül.
Megnyílnak a sötétségben az emlékezés csatornái, előtör a múlt, jelenné válik rövid időre.
Meghasad a sár, homályos alakok bukkannak a felszínre, régies katonaruhákban, kardosan. Tántorgó árnyaik vánszorognak a part felé, ágyúk követik őket, lovak vontathatják, de nem látni közülük egyet sem. A hold rőt fényében egyre többen emelkednek fel a mocsárból,
A harangok csak szólnak, a menet egyre sűrűbb, a láthatatlan, de durván érzékelhető halál tornyosul a menet fölé. Gondolom, hazafelé igyekeznének, de hol van már az a haza, hisz évtizedek szálltak tova a rohanó időben, eltűntek az őket várók, rég felszáradtak már könnyeik. Mert csak számukra állt meg az idő, azok sírjait rég benőtte a fű, ami folyton meséli azt, hogy kinek a hantját borítja, de nem érti senki szavukat, az esti szellő meg szorgalmasan hordja szét elárvult lelkük sóhajait.
Ez a rengeteg seb sosem gyógyul, a feledés kegyelme rájuk nem vonatkozik.
Felhős, vaksötét csillagtalan éjszakákon, csak a szél mesél nekik sosem látott dédunokáikról, lányokról és asszonyokról, akik végigvárták őket halálukig, bízván a csodában, hogy csak hazatalálnak egyszer.
Vilmosok, és Ludendorffok nevei fennmaradtak, történelemmé váltak, azok az emberek, akiknek köszönhetik a milliók névtelen sírjaikat.
Hősi halottakról szólnak, akik nem is akartak meghalni, nem akartak elpusztulni valamiért, amihez semmi közük.
Hogy hiányuk maradványai felett hullámzanak búzatáblák, tarka rétek, szaladgáló gyerekekkel, azt ma már nem tudja senki. A föld mindent befogad, és eltakar.
A többit elintézi a feledés.
Minden éjfélkor, a zavaros víz alól, valahol az iszap mélyéből megkondulnak a harangok. Eleinte a lélekharang szól, majd a többi, hangjukról ítélve meg lehetősen nagyok lehetnek…
A kép Kapolyi György alkotása
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése