Mikor elromlik a lift, mint most, és a második emeleten már
elfogy a levegőm, hát ordítani tudnék, ha nem kéne hozzá levegő...
Így aztán nincs más lehetőségem, mint a táskámat ledobva,
úgy omlok le a jéghideg lépcsőfokra, mint egy spártai hős, akit hátba szúrtak.
Aztán egy darabig elfuldokolgatok, nézegetem a vörös
karikákat a szemem előtt, amik idővel halványulni kezdenek, majd újra látom a
lépcsőházat, ami egy öröm, mert azt jelenti, megúsztam.
Valahogy felcihelődök, és folytatom a lépcsőmászást, csak a
két lábam, két érzéketlen bot.
Ez a táskám is- úgy tűnik,- tele van kővel, még jó, hogy az
ember karja nem nyúlik, már a földön húznám a harci retikülömet.
A zárba is alig találok bele, úgy remeg a kezem. Ilyenkor,-
ha nincs, a közelemben senki- nagyot káromkodom, és akkor egyből beletalálok a
zárba.
A szomszédom, a Koltainé, a múltkor kipenderült a
konyhaajtaján, és rámcsicsergett azzal a kappan hangjával.
Egyetlen Vincentem, hogy maga milyen csúnyákat tud kiabálni
itt a pihenőn- röfögte.
Jakérem, nahát, hogy úgymond hát- válaszoltam lihegve, és
beestem az előszobámba. Elképzeltem, hogy most ott áll bénultan az ajtajában,
üveges tekintete a szemben lévő koszos falat nézi, és próbálja értelmezni, a
válaszomat.
Ha valami statisztikai rendszerbe kéne foglalni az
embereket, hát vannak a pöffeszkedő, mindenhez jobban értő kiválóságok, akik
semmivel sem jobbak az Sz. csoportbeliektől.
Aztán jönnek, akik még csak nem is okoskodnak, csak
kinyilatkoztatnak, és személyes sértésnek könyvelik el, ha azonnal nem hajtják
végre gondolataikat,
A következő kategória, akik végre is hajtják ezeket a
baromságokat.
Aztán az erőszakkal túlélni akarók, ebből rohadt sok van,
elég, ha valaki rosszindulatú, gyáva, és buta.
A sor vége a Koltainé, aki minden negatívummal rendelkezik,
van széklete és étvágya, altató nélkül alszik, mert képileg konstatálja az őt
körülvevő életet, de érteni, már nem ért semmit. Olyan, mint egy elhízott nyúl,
csak nem annyira szőrös.
Hát, így néz ki durván a tabella, mérsékelten szeretett
honfitársaim.
Most már kezd az idegeimre menni ez a rohadt zöld-potrohú
légy, nem is tudom, hányadszor repül rá az arcomra. Biztos, a tárt ablakomon
keresztül jött be az utcáról, ott valami lószaron, vagy köpésen lakmározott,
most meg a pofámon ugrál, nincs lelki erőm felkelni a légycsapóért. Megpróbálom
a takaróm csücskét az arcomra húzni, hátha nem döglök meg a melegtől, aztán
egyszer csak kirepül a dög, és végre nyugtom lesz.
Bár az embernek biztos nyugalma, az üveghengerben garantált,
ami kikerül a krematóriumból.
Volt már ilyesmi a kezemben, elképesztő súlya van. A Pisti
hamvai voltak, a neje nyomta a kezembe a Haller piacnál, mert ki akarta fújni
az orrát.
Mondjuk nem lepett meg nagyon a súly, mert szegény Pisti,
életében is nehéz ember volt. Ha a lelke is ilyen nehéz, hát nem tudom, hogy
tudták felvontatni az örök fényességbe.
Lehet, hogy az angyalok nem bírták, és elküldték a francba,
hogy vesződjön veled az úthenger, ellebegsz majd szépen itt a félúton
feltámadásig, legalább a többiekhez képest, hamarabb visszaérsz a földre.
Mindenben lehet valami előnyös…
De nagyon elálmosodtam, még utolsó erőmmel rákoncentrálok a
Veresné menyének kerek fenekére, hátha szépet álmodom tőle- gondolta, és mély
álomba merült.
Kép: Kapolyi György alkotása
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése