Tóth Sarolta: Szürrealizmus

Áll az idő,

csak én megyek,

visszanéz a táj.

Sáros cipő,

rajta hegyek

szürke pora fáj.

Rohan az út,

én csak állok,

rám néznek a fák.

Csillag sikolt,

tapsol a Hold,

feltekintek rá.

Madártetem,

fenn a hegyen,

életre hívom.

Bomlott elme

gerjedelme

most verset dalolt.