Markovic Radmila: Amikor a szeret győz

Középkorú, szép arcú, mosolygós szemű asszony, akinek telt idomait még mindég megnézik a férfiak, a férje és két gyermeke társaságában Bécsben, a Práter bejáratánál álltak, várták, hogy sorba jussanak. A férj jó másfél fejjel magasabb a feleségétől, és a gyerekek is apjuk termetét fogják örökölni. A fiú már majdnem eléri az apu magasságát, csak természetesen nyúlánk, ám széles vállú, és kisportolt testalkatú. Ő az apuka magasságát is meghaladja, ha ilyen tempóval nő, a kislány, már most látszik, mint az anyu buja mellei, olyannal fogj ékeskedni, hosszú lábak, szép karcsú derék járul hozzá. Kell ennél több? Mégsem a szépségükre büszkék a szülők, hanem tehetségükre és jólelkűségükre.

 Végre bejutottak a hatalmas területen fekvő szórakoztató parkba. Eljutottak a barlangig, amire anyuka egy cseppet sem volt kíváncsi, de apuka a két gyerekkel beült a kis kocsiba, és elindultak. A barlang szája elnyelte őket.

   Anyuka akaratlanul is az óriás kereket figyelte, nézte, nézte, és régi emlékek hada bújt elő a múlt ködös világából egyszerre olyan világosan, szinte tapinthatóan, annyira testközelbe jött, hogy  eggyé vált vele. Érezte a régi naplementét, ahogyan melengeti a testét, egyedül ül, senki sincs körülötte, romok veszik körül, kezében egy lufit szorongat, útközben találta felakadva egy ágra. Szemeit a csuda tudja hogyan maradt épp óriás kerékre szegezi, ami szinte vérben fürdik. Igen, a világháború áldozatainak vérét idézte fel kicsi lelkében a naplemente. Elveszített mindenkit, csak a vérrokon nagynéni maradt meg neki. Lelki szemeivel ott látta szüleit, nagymamáját, és sok ismeretlent összezsúfoltan állni a kabinban, és mintha integetnének neki. Még tartotta a lufit a kezében, majd egy leheletnyi szellő beletúrt szép göndör hajába, és mosollyal az arcán elengedte, elküldte a lufit a szülei kabinjába, és láss csodát. Apuka elkapta a lufit, és mindhárman megfogták, majd szívükhöz szorították egyszerre.

Ott, a többiek között kutatta tekintetével, meglátja-e Volfgang bácsit is, a megmentőjét, aki még nem tért haza a harctérről. Neki mindkét kezével integetne. Integetésével szeretetét mutatná ki. Tudta, ha meglátná Volfgang bácsi keze nem a magasba lendülne, hanem a szívéhez érne a tenyér, és kinyújtott karral mutatna mosolyogva felé, aki már nem is volt olyan kislány, mint akkor, azon a napon. Fájdalmas szeretet melegítette fel a lelkét azokért, akiktől valamikor ő bőven kapott féltő gyengédséget, azoktól, akik legközelebb álltak hozzá, és akiket elragadott a világháború borzalmas vihara.

   Akkor, azon a napon ami történt, azt soha sem felejtem el.

Iskolából hazamenet, ballagott a barátnőjével, akivel azt játszották nem egyszer, hogy a sárga szalagot az osztálytársa húzta a karjára, és így mentek csevegve az utcán. Egyszerre, mintha a földből lépett volna ki, előttük termett a szomszéd fiú, akit jól ismertek, vagy legalább is azt hitték. Mogorva arccal odament hozzájuk.

– Milyen játékot űztök ti ketten?

A lányok szóhoz sem jutottak, A sárgaszalagos kislányt a hajánál fogva húzta a házuk felé, és ő, a kicsi zsidó lány, sírva könyörgött.

– Kérlek, ne bántsd őt! Csak játszottunk!

Akkor hátrafordult a gonosz tekintetével a fiú, és akkora pofon csattant, hogy a kislány pár lépést hátrafelé tántorgott, majd megfogta sajgó arcát, és záporoztak a könnyei.

 – Most befogod a pofád! Megértetted? Jössz velünk! Majd megkapjátok mindketten, ami jár nektek!

Amint a barátnője házához értek, kilépett egy megtermett férfi. Ránézett a fiúra, aki a lányát még mindég a hajánál fogva rángatta.

– Meg vagy te bolondulva? Mit művelsz a lányommal? Rögtön engedd el, vagy szétverem azt a lökött fejedet.

– Volfgang úr! Én…

– Takarodj innen! Majd holnap megvitatjuk az összejövetelen. Még bántani mered az én lányomat?!

Amikor a fiú sompolyogva eltűnt a sarkon, megszólalt az apuka.

– Gyertek be lányok. Na, ne sírjál már! Mire menyasszony leszel, biztos nem fog fájni az a pofon.

  Emlékezett anyuka. Mintha filmkockák suhannának el előtte. Világosan látott, hallott és érzet mindent úgy, mint akkor.

Tiltakozott, de bevezette a barátnő apja a házba. Ebédeltek, és ebéd után sem engedte haza. Azt mondta, a szüleinek el kellett utazniuk, és őt kérték meg, legyen náluk, majd ha visszajönnek, akkor rögtön jelentkeznek.

– És a nagymamám?

– Ja, a nagymamád? Ő is velük ment. Itt jó helyen leszel. Van azonban egy kérésem. Nem mehetsz ki az utcára, nem jársz ezentúl iskolába. Majd a lányom tanít idehaza.

Ezek után a lányához fordult.

– Te meg, ha szereted a barátnődet, és jót akarsz neki is, meg nekünk is, akkor ha kérdeznek, mindenkinek azt mondod: innen tőlünk sírva ment haza a barátnőd. Reggel vártad, hogy együtt menjetek az iskolába, de nem jött. Késve indulsz, ezáltal elkésel, és a várakozásra fogod a késésedet. Csak idehaza, a padláson alszik a barátnőd. Nem vagytok buták, tudjátok, milyen világot élünk.

– Apu, alhatnék én is a padláson? Akkor beszélgethetnénk is sokat a barátnőmmel.

– Ezt anyáddal tárgyaljátok meg.

– Anyu, megengeded?

– Meg, de itt lent is megvetem az ágyadat, mert….

Megértették a lányok, nem kellett magyarázkodni.

Hej, de sok könnyet látott a padlás eldugott csücske! A kürtőt megmagasította az apuka, és oda ideiglenesen ágyszerű fekhelyet készített, azzal, hogy veszély esetén az ott levő poros könyveket, öreg ruhákat ha magára húzta a kis vendég, senki sem sejthette, hogy alatta fájdalmasan, árva lányka lelke didereg.

   Volfgang apuka a kérdésre: „Mikor jön haza az én anyukám, apukám, meg nagymamám?” - szinte szó szerint állandóan azzal vigasztalta a kislányt: „Csak legyél türelmes. Jönni fognak -, magában meg fájdalmasan összeszorult a szíve.

  Akkor, azon a napon, ő is látott felejthetetlen eseményt. Kislánya barátnőjének szüleit durván belökdösték egy kamionba, és tudta, jól tudta hova viszik őket az SS katonák. Akkor, abban a pillanatban eldöntötte: megmenti a kislányt. Szerette őt. Sokat volt náluk. A gondolatot tett követte.

   Nem sok idő telt el, amikor Volfgang apuka elbúcsúzott mindenkitől, tőle is. Sírtak, de a vigasztaló szavak igyekeztek könnyíteni az elválást, azonban érezni lehetett a levegőben az aggodalom, a féltés és a fájdalom rezgését. Csönd telepedett a házra, csak most már sűrűn mindenki szeme, orrcimpája piros színű lett reggelre.

  Mind nehezebb idők következtek, de őt, a zsidó kislányt, őrizték, mint a szemük fényét. Megosztották vele azt a kis betevő falatot is, ami volt a házban, egyedül, amikor szóltak a szirénák, ő nem mehetett a búvóhelyre.

Érdekes módon, nem féltem. Talán fel sem fogtam a veszélyt? Lehet. Erre már nem emlékezhetek ennyi év távlatából.

Hetek, hónapok, évek múltak, és a kislányból nagylányocska lett. Tizenhatodik életévének betöltése után, jött a hír: vége a háborúnak.

Örültek mindannyian. Várták, mikor toppan be Volfgang apuka, de hiába várakoztak, a remény szikrája is már kialudt, amikor egy késő este, valaki zörgetett a kapun. Furcsa, de a kutya nem úgy ugatott, mint amikor ismeretlen szeretne bejönni. Ellenkezőleg. A feleség szíve gyorsabban kezdett verni, arcáról eltűnt a sápadtság, szép színt kapott, a barátnő szemei is tágra meredtek, ő maga is ott tolongott a sarkukban.

Kapunyitás, és egy hatalmas sikoly töltötte be a levegőt. Volfgang elkapta a feleségét, mert összeesett volna, de a következő pillanatban egymást szorosan ölelve álltak szótlanul, a két lány is odarohant, és egy nagy gombolyag szeretet, öröm világította be a sötét utcát.

Egymás szavába vágtak, kérdeztek, oda bújtak apukához, pedig ki tudja mikor mosakodott utoljára, de nem zavarta őket a kellemetlen szag, jobban mondva nem is érezték.

Apuka megfürdött, vacsoráztak, és a lányokat felküldték a padlásra aludni.

– Csak még egy kicsit maradhassunk–, kérlelték a házaspárt mindketten.

Apuka mosolygott.

Anyuka viszont, adott időt jó éjszakát puszira, és elindította a lányokat a padlásra. Igaz, már nem volt rá szükség, de azért nem bontották szét az ágyat. A két lány ott tárgyalta meg a titkos dolgaikat. Persze: a fiúk voltak a téma. Most sejtelmesen mosolyogtak, és valami megnyugvás, biztonságérzet uralta egész lényüket.

 Ekkor, ezen a napon változott meg gyökeresen az életem.

Volfgang apukával elkezdték keresni az elhurcolt szülőket. Nem ment könnyen semmi sem. Rengeteg emberről volt szó, és azt sem tudták, hova vitték a kislány családját.

Hónapok teletek el reménykedve, csüggedésbe merülve. Egy napon mégis megtudták a szomorú hírt. Mind a hárman életüket veszítették a haláltáborban, ahova cipelték őket.

  Magába roskadt még most is az anyukává lett kicsi lány, de azért egy napsugár mégis bekukucskált akkor, azon a napon az ablakon.

   Az apai nagynéni megtalálta a kis unokahúgát. Ő nem Bécsben él, de attól függetlenül eljött azzal a szándékkal: magával viszi. Halványan emlékezett a nagynénire, akihez nyaranta elmentek vidékre, de most világosan látta a takaros kis házat, a nem messze elterülő fákkal övezett tavat, ahol vidáman lubickolt. Az első örömhullám után megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt. Ő ehhez a családhoz tartozik! Apuka, anyuka lettek a pótszülők. A barátnővel testvérként szeretik egymást. Most mi legyen?

  Pótapuka megoldotta a gordiuszi csomót.

– Drága nagynéni. Most itt a nyár, azt ajánlom, menjenek mindketten falura, de őszre, mire kezdődik a tanítás, várjuk önöket vissza, és tőlünk jár a lányom barátnője az iskolába. Tanulniuk kell. Csak így lesz biztosítva a jövőjük.

  A két lány kézen fogva ugrált örömében, majd apuka nyakába ugrottak, kis híján ledöntötték a lábáról, aki egyre szabadkozott.

– Lányok, lányok! Jól van no!

 Nagynéni első pillanatra kicsit csodálkozott, de azután belátta, ez a legjobb megoldás, és könnyek között alig tudta kimondani: köszönöm.

Most először mondta ki a zsidó kislány:”Apuka”, elengedné a barátnőmet is falura? Ugye nagynéni, eljöhet velünk?

Beleegyeztek a szülők, a nagynéni is mosolyogva simogatta meg mindkét lány fejét.

  Ekkor ajánlotta fel a nagynéninek, menjenek az óriás kerékhez, mert óriási döntések születtek.

– Útközben, kérlelte nagynénijét: mesélj anyuról, apuról és a nagymamámról. Már majdnem elfelejtettem, hogyan néztek ki, milyenek is voltak.

 A nagynéni megállás nélkül mesélt, mesélt arról, hogyan ismerkedtek meg, pont itt a Práterban, hogyan zajlott le a lakodalom, mennyire örültek, amikor ő megszületett, meg arról, milyen jó emberek voltak, és ő, a már nem is annyira kicsi lány, csak itta magába nagynéni szavait, mintha szivacs lenne.

Amikor odaértek a Práterhez, a nagynénit hátra hagyva, rohant az óriáskerék felé, leült az egyetlen padra, ami igaz távolabb volt, de onnan nagyon jól láthatta a kerékre akasztott kabinokat.

Mire nagynéni utol érte, addigra átélte a találkozást a szeretteivel, de nem szólt róla egy szót sem.

  Ezek után már gyorsan pörögtek az események.

A barátnők mindketten befejezték az egyetemet időben. Orvosok lettek.

Ott, Bécsben, egy kórházban kezdtek el dolgozni. Továbbra is elválaszthatatlanok voltak. Szinte hihetetlen, de egy ikerpárral kerültek közelebbi kapcsolatba. A szakmai beszélgetésen túl, hamar szerelem alakult ki a fiúkkal, akik nem sokáig gondolkodtak, megkérték a lányok kezét Volfgang apukától és a nagynénitől.

Akkor, azon a napon ismét nagy változás jött az életembe.

Most először szakadtak el a barátnők egymástól, de csak testileg, mert a lelki kapocs bennük él. Sűrűn vannak együtt, főleg a nyári szabadságot töltik a tengeren, hol itt, hol ott. A gyerekek is szeretik egymást, és még nem ért teljesen gondolatban az események végére. Épp Volfgang apu és a pótanyu kedves mosolygós arca jelent meg előtte, amikor a karját fogva hangosan szólt a lánya.

– Anyu, anyu, már azt hittük rosszul vagy. Itt ülsz ezen a félre eső padon, és hiába integettünk, szólítgattunk, nem reagáltál. Nincs semmi problémád? Olyan furcsán fénylik a szemed? Te sírsz? Anyu, mi a baj?

Baj? Ellenkezőleg, én vagyok a világ legboldogabb anyukája.