Lábamhoz szelídül
az alkony kutyahűséggel
megenyhült a meleg
halkan susog dorombol
bronzaranyba bújt már
a parti nádas
elterült a Nap
el is vérzik
végigtapogat rajtam
hulló fénye
fejem alatt a Föld
felettem az Ég
lámpást tartok
porszem magamnak
hogy lássam
felhő se rezdül
harmat se hull
sírt ás a magány bennem
s fájón betemet
haldoklik a nyár is
elém terített szőnyege
halotti lepel
avart zörrent valahol
rajta a búvó szél
Szerelmünk nyomát keresem
körbe vesz az idő
s rám vadászik a perc
mindhiába
földig sújt a kín
s csak az fáj ami elmúlik
könnye se hull a mának
míg ölelik egymást fenn
bíborvörös árnyak
mint megcsalt szeretők
s levetik ruháikat
hegyek
völgyek
városok
temetők
Ülök
a semmiben
sorsomon velük
így osztozkodom
lámpám rég kialudt
hulló csillagok fénye lett
magamra maradtam
mint akit valaki
itt felejtett
Seres László
Nagyon megkapóak a képeid; mindjárt felütésnek a lábhoz szelídült kutyahűség.
VálaszTörlésGratulálok, kedves László!
Ahogy Tibor is írta...Remek képeket vonultattál fel. Belecsodálkoztam versedbe. :)
VálaszTörlésGratulálok!