Kapolyi György: A kételyek háza

Testedbe Szorult kételyek, megválaszolhatatlan kérdések, kitalált válaszok, hogy fékeződjenek a válasz nélkül maradt kérdéstömegek.

Mert mindig ugyan azt, és ugyan úgy kérdezzük magunktól, és mindig ugyan azt tudjuk válaszolni.

Mert mit is tudnánk mást, hiszen a kérdések nagy száma, nem segít előrejutni ebben a káoszban.

Aztán lassan, és hangtalan, elönti agyunkat a bizonytalanság sűrű köde, önvédelmi hallucinációink rátelepszenek józan gondolatainkra, amik azért váltak vállalhatatlanokká, mert nem lehet tőlük élni.

Az önhipnózis kőkemény jelenléte aztán elvégzi a dolgát. Sem manuálisan, sem látható módon nem igazolható jelenések, burjánzó tömegei támadnak fel lázasan, felfokozott belső szemeink előtt, vad hallucinációk kíséretében, tökéletesen összekeveredett a valóság és fantázia intenzív, egyidejű jelene. Összekeverednek sátánok és szentek arcai, a lélekharangok cincogása, a poklok dörgő hangjaival, sikolyokkal, és jajveszékelésünkkel.

Minden forr bennünk, és ebben az őrjöngésben, hangtalan az egekig emelkedik a skizofrénia véget hirdető emlékműve. 

A fantázia, csodálatos adománya a sorsnak, olyan, mint egy éles kés, sok mindent lehet vele tenni, csak felelőtlenül hadonászni nem. 

És aki mégis, oly mértékben képes elvetni a sulykot, olyan vak hittel hiszi igazát, hogy másokra rákényszeríti azt, szerencsétlenné téve békés életek tömegeit, mert tévhite szerint, ez az egyetlen út.

„És ötszáz bizony dalolva ment, lángsírba Walesi bárd”…

És még hány százezren, akik máshogy merték elképzelni, a hogyan továbbot…

Mély hallgatásba burkolózó évszázadok, mentegetőzések, magyarázatok, a lomhán cammogó idő, a maga titkaival, amiből nem árul el semmit. 

Benne, a hatalmas, arc nélküli, agyatlan tömeg, az ezer és ezer tonnát kitevő hús, az események sodrásában legázol bármit, ami érték lehet, ami szép, és fontos.

Bármire hajlandó, mert sem nem gondolkodik, sem nem moralizál, csak van, és ez neki elég.

A valódi igazság sötétben várakozó alakja, fekete párába vonja a halandó bizonytalan, vacogó lelkét, aki kitalál magának eget, és napsütötte bárányfelhőket, megideologizálva mindent, az elviselhetőség érdekében.

Csakhogy ez a tények hideg valóságán, semmit nem változtat.

Kép: Kapolyi György alkotása