Kádár Sára Hajnalka: A galambok és az erkély

Az erkély számomra egyben kiskert is. Meleg napokon itt szeretek üldögélni, olvasgatni, napfürdőzni. Van egy összecsukható műanyag nyugágyam itt, mely szék vagy heverő, asztalom a kicsempézett ablakpárkány, elrejtő kerítésem, illatfelhőm pedig a kúszó muskátli, a tölcséres petúnia és a csüngő virágú fukszia. Téli, hűvös hónapokon azonban visszavedlik sivár balkonná, a virágok a pincébe telelnek, nyugágyamat letakarom, fóliával bevonom a szél és hideg karma ellen.
    Az idei január vége soha nem tapasztalt meleget hozott, s a sziporkázó fényözön kicsalt a kertecskémbe. Erős szárnycsapkodás ijesztett rám! Egy pompázatos kék galamb röppent a napozóágy alól fel a balkon korlátjára, onnan a szemközti tömbház tetejére, nyomban  követte  őt a párja is. Nahát, fészket raktak, mosolyodok el, hívogatóan nézek rájuk, ők meg rám. De nem mozdulnak. Bemegyek hát a szobámba, s onnan leselkedek feléjük. Rögtön visszatérnek mind a ketten. Bevallom, nyáron nem örvendek nekik, mert - bár természetükhöz mérten viselkednek-összepotyogtatják a virágokat, s az erkélyt. Olyankor lebegő kis függönnyel el is riasztom őket, a közelben csobog az Olt, fákkal, bokrokkal szép a  liget, van helyük. Most azonban valami megértő öröm moccan meg bennem. Hideg, eső, szél ellen védő fészekre találtak, hadd örüljenek a melegnek.
Aztán újból eső - eső hátán, sokáig ki sem megyek erkélykertembe. De a szokatlanul enyhe március újból kimozdít a fényre. Galambvendégeimre gondolva óvatosan nyitom ki az ajtót, ám ők rögtön elhussannak. Szoborrá merevedve állok, s a kisebb, a tojó vissza is száll a korlátra. Nem mozdulok, s ő szemét rajtam tartva lebben be az ágy alá. Tojást raktak talán, villan át fejemen a felismerés, és napsugár toppan a szívembe. Visszalépek, s az ablakon át nézegetem őket, amint buzgón egymást váltogatva szálldosnak élelemért, vízért vagy csak csodálni a tavaszi világot. Nem zavarom a galambokat,közben  ismét hűvösre vált, eső szakad, szél süvít, jó nekem a szoba melegében.
   Április már igazi nyári meleggel érkezik! Ideje kitakarítanom a balkont, a hosszú hónapok porral, avarral, mindenféle szeméttel hordták meg. Megfeledkezve vendégeimről nagy zajjal lépek ki az erkélyre. Huss, röppennek is a galambok a szomszéd tetőre. Majd visszajönnek, gondolom, s hozzáfogok a munkához. Lehántom a nyugágyról a fóliát, leszedem a takarót, s ekkor valami halk motoszkálást hallok alóla. Leguggolok, s lám egy gömbölyű, épp tollait bontogató madárfióka lapul ott. Amint óvatosan elmozdítom a nyugágyat, egy másik apróságot is megpillantok, amely mozdulatlanul gunnyaszt. Jaj, tán nem él, és a kezembe veszem. Egy pillanat alatt magához tér, s menekül is bukdácsolva. Hagyom. Összesöpröm a szemetet, majd tiszta használatra már nem alkalmas kabátkát teszek a fészkük helyére, és visszahelyezem a fiókákat. Szemperc alatt kijönnek onnan. Tán azért, mert az addigi sötét fészküket világosság öntötte el, így leterítettem újból az ágyat, és ismét visszarakom őket a félhomályos melegbe. Megkönnyebbültem, mert ott maradtak összebújva. Nem is időztem tovább az erkélyen, hadd jöjjenek vissza a szülők. De azok csak a szemközti tetőről nézegettek át, a pompázatos tollú hím idegesen járt fel alá.  Sokáig nem jöttek vissza. Besötétedett, de nem láttam hazatérni őket. Kinéztem a balkonra, visszarepültek-e. Csak a fiókák gunnyasztottak magukban.
 Jaj, ha magukra hagyják a kicsiket! Elpusztulnak! Már a hold is magasra kúszott, amikor hirtelen szárnycsattogást hallottam. Súlyos kő gördült le a szívemről.