Kapolyi Noémi: A viadal

A herceg daliásan, teljes pompában indult feldíszített paripáján a mérkőzésre, hogy ott elnyerje majd a király lányának a kezét.
Hetek óta készült erre, rengeteget edzett, ez idő alatt pedig a szabó a varrónőkkel egyfolytában dolgozott, hogy készen legyenek az alkalomhoz illő ruhák.
A herceg még életében nem vett részt ilyen híres eseményen.
A nagy megmérettetésre két városkával arrébb kerül sor, ezért szolgájának, Tódinak a lovát alaposan fölmálházták.
A nap ragyogott, a herceg izgalommal feszített lovának nyergében, úgy érezte, majd’ kiugrik a szíve a melléből.
Az emberek még mindig integettek, amikor elhaladt előttük. Érezte a felé áradó szeretet hullámait, és ez jól esett neki.
Aztán ritkult a városka, áthaladtak a városkapun, a város falának épített mindenféle viskók után következtek a szépen megművelt zöldséges kertek,  majd a szántóföldek.
Ahogy lépésre fogta a lovát, és bámészkodott, látta ahogy itt-ott emberek dolgoztak igás állatokkal az enyhe reggeli melegben. A poros úton úgy elmaradoztak a vándorló népek, hogy végül a herceg,  és a kísérője már csak magukban mentek tovább.
Úgy dél felé kezdett el morfondírozni,  vajon milyen lehet a királyleány?
Hogy nézhet ki, és milyen a jelleme? Meg a király?
Így maga mellé intette Tódit, aki azonnal pattant a lován, nagyon tisztelte,  szerette fiatal urát, jókat is beszélgettek néha.
- Te Tódi, azon gondolkodom, még azt sem tudom, milyen a király lánya? Te nem hallottál valamit netán? - és mivel már egymás mellett mentek, a herceg a fiúra függesztette várakozón a tekintetét.
- Hát, én csak azt mondhatom, amit az ivóban, meg a cselédektől hallottam, avval egy kis mosolyra húzódott a szája.
- No, mondd már! Kíváncsi vagyok - sürgette a gazdája.
- Hát, én azt hallottam, hogy hiába így felséges, meg úgy felséges, nekem azt mondta a komorna, hogy a púpos Mari szebb a királylánynál! - vágta ki a választ a fiú, és úgy mosolygott, hogy még a szemei is összehúzódtak.
- Ne bolondozz velem, az igazat mondd, mosolyodott el a herceg is.
- Igen, mondom. Szóval, azt mesélték, hogy a király nem is igazi tornát hirdetett meg, a nagy vitézeket meg sem hívta, mert nem akart botrányt. Azt mondják, ezért a főnyereményért el sem jöttek volna a rendezvényre, és akkor a király jól felsült volna a csúnya lányával.
Ezért is a mi eldugott kis hercegségünk közelében lesz a viadal, mert ide úgysem jön senki, csak akiket hívtak csupa más, eldugott vidékről.
A herceg ezen teljesen elképedt.
-De hát ez hallatlan! Micsoda disznóság. És ezt nekem nem mondta senki.
De miért nem szóltatok róla?
-Azért uram, mert senki nem tudta, mit tudsz már amúgy is, meg azt gondoltuk, hátha tényleg nősülni akarsz, és egy királynak a lánya, azért az valami. Mert ugye te uram, mégsem választhatsz magadnak galambocskát egy akárki fiától.
Ezen aztán a herceg megint tűnődni kezdett.
-Azért bizony, csúnya feleséget sem akarok magamnak. Azt kellene nézegetnem életem végéig.
És mitől csúnya ez a lány?
-Már megvan huszonnégy esztendős, aztán még senkinek sem akadt meg rajta a tekintete, alig vannak fogai, de ami van, jobb ha nem is volna, jó kövér is, a természete viszont, az legalább meg  csapnivaló.
Zsémbes és ormótlan. Állítólag annyit tud megenni egy ültő helyében, hogy sok férfit az asztal alá eszik.
Viszont azt is mondták, hogy mosakodni nem igazán szeret, de hatalmas a hozománya, evvel akar kedvet csinálni a király a lányához.
A herceg csak hallgatta,  hallgatta Tódit, és teljesen elképedt.
-Te Tódi, ha így áll a helyzet, nem is biztos, hogy oda akarok menni.
Végül is, ha odaérnénk, és én részt veszek a mérkőzésen lehet, hogy még meg is sérülök, de ha nem lenne semmi bajom, de nyerek, akkor is tönkremegy az életem.
Nekem ebben részt sem szabad vennem.
Most kellemes életem van, a hercegségben én vagyok a leendő örökös, élem az életem,  jól érzem magam.
Államügyek engem nem érintenek itt, az Isten háta mögött. Nem vagyok már igazán fiatal, lassan tényleg meg fogok nősülni, de inkább itthonról választok.
Tódi figyelmesen hallgatta a herceget.
-De uram, hogyan gondolod a hazamenetelt? Hiszen otthon tudja már mindenki, hogy a viadalra jöttél.
Közben az út egy patak mellé kanyarodott. A herceg megállította lovát, Tódinak is intett, aztán leszálltak, Tódi a vízhez vezette az állatokat, had igyanak és tépjenek friss füvet maguknak.
Ők meg letelepedtek a part mellett.
-Na, Tódi, innen sehová sem megyünk, de ki kell találnunk valamit, hogy méltósággal vonulhassak haza.
Erősen törték a fejüket, de egy darabig egyiküknek sem jutott az eszébe semmi.
Aztán a hercegnek felcsillant a tekintete.
-Tódi, megvan mit csináljunk. Én itt maradok, te viszont indulj vissza a palotába, és kétségbe esve mondd el a hírt, hogy jaj szegény herceg, olyan elszánt, de te visszaszöktél, mert megtudtad, hogy a királyleány egy szörnyeteg, nem szabad, hogy elnyerjem a kezét.
De nem hittem neked, pedig már rengetegen tudják.
Apám segítségét kérd, hogy akadályozzon meg engem abban, hogy eljussak a viadalara, és keress olyanokat, akik elmondják apámnak azt, amit te is hallottál.
Tódi azonnal fel is kászálódott a fűről, összerendezte a lovát, elköszönt a hercegtől és távozott.
A herceg tudta, hogy nem lehetnek még túl messze, hiszen régóta csak lépésben haladtak, így szerencsére nem tettek meg nagy távolságot.
Tódi még este beért a palotába, ahol szinte azonnal lélekszakadva mesélte mindenkinek, hogy- jajj a herceg, most mi lesz. Aztán összetrombitálta ügyesen az összes cselédet, és komornát, minden szolgát, aki csak hallott a királyleány csúfságáról, már olyanok is jelentkeztek maguktól, akiknek a többiek mesélték, de úgy beleélték magukat, hogy már szentül meg voltak róla győződve, hogy ezt ők maguk is tudják.
Akkora lett a fölfordulás, hogy az öreg herceg maga akart már meggyőződni róla, hogy mi történhetett.
A palota legnagyobb termében, amikor helyet foglalt a herceg a meghallgatásra, kinyitották a kapukat és legnagyobb megdöbbenésére olyan tömeg ömlött be rajta jajveszékelve, hogy a faragott karszékébe egészen belepréselte saját magát.
Nem is értette, sem ő sem a kísérete, hogy mi történhetett. Végül egy harsonásnak kellett csendre intenie a tömeget. Belefújt a harsonájába, és szinte azonnal az ordenáré ricsaj pusmogássá szelídült.
Ekkor az öreg herceg felállt és elkiáltotta magát.
-Mi történt emberek?! Egy beszéljen.
Ekkor lépett előre Tódi, és elmondta, hogy a herceget rászedték, becsapták és nem szabad, hogy eljusson a viadalra, mert az ő szeretett gyönyörű hercegük nem kerülhet egy ilyen rettenetes nőszemély kezére.
Az egész tömeg helyeselt, egyre többen a bólogatás mellett kiabálni is kezdtek, aztán kórusban kezdték ordítozni, hogy: - Mentsük meg a herceget!
Az öreg herceg kapkodta a fejét, megint csak bele kellett fújatni a harsonába, mire ki tudták bogozni az összevissza beszédekből, hogy miről is van szó.
Amint a herceg felmérte a helyzetet, rögtön ki is adta az utasításokat, mi szerint azonnal vágtában lovas katonák hagyják el a palotát, és rángassák haza egyetlen szeretett fiát.
El is indultak, azonnal a lovasok.
A baj csak az volt, hogy Tódi is elindult vissza, de őt meg rengetegen követték olyanok, akik lóhoz jutottak, mert addigra már mindenkit elöntött a szeretet hevülete, és mindenki maga akarta megmenteni egyetlen hercegüket.
Ahogy a csapat végigvágtázott a városkán, egyre terjedtek a hírek, a tehetősebbek ágyukból kiugorva rohantak az istállóba és alig felöltözve vágták nyeregbe magukat a kora nyári éjszakában.
Még az volt a szerencse, hogy szépen sütött a Hold, így senki nem szegte nyakát a nagy sietségben.

A herceg békésen pihengetett a pataknál a lovával együtt. Aztán felkelt, hogy megmozgassa magát, amikor enyhe morajlás ütötte meg a fülét.
Az erős holdfényben körbenézett, aztán azonnal majdnem halálra rémült, mert nem is annyira a messzeségben meglátott egy porfelhőt, amelyből ordító lovasok kezdtek kibontakozni.
A herceg  ijedtében,  pillanatok alatt összeszedte magát, felpattant a lovára, és megindult gyors iramban, vágtatott a lovasok elől.

Hát így történt, hogy bár a herceg hatalmas vágtában és bátran rohant a viadalra, a hercegi seregnek és a városka lakóinak sikerült elkapniuk őt, akarata, és minden elszánása ellenére hazaráncigálni.
Amikor a menet diadalittasan betódult a palota kapuján, már a hajnal első fényei derengették ez éjjeli ég alját.

A palota termében virrasztó öreg herceg nagyon megkönnyebbült, amikor előállították a hercegség szerzeményét, a tetőtől talpig rongyos, és földes herceget.
Másnap délután, amikor a hercegnek már volt annyi ereje, hogy látogatót fogadhasson, kopogtattak.
Tódi állt az ajtóban boldogan.
-Uram, ugye milyen jól megszerveztem? - kérdezte ragyogó arccal.

Azóta is mesélik, hogy a herceg milyen hősiesen küzdött, hogy a viadalra jusson, de a város sikeresen megmentette szeretett hercegét attól, hogy csúful rászedhessék.