Molnár József: Utaztam a könyvért, Versemet mondom el, „Modern idők”, Hangjáték,

 Utaztam a könyvért


Utaztam a könyvért,
indultunk vonattal,
előbb egy őzet ugrottunk át,
később egy farkas lőtt ránk,
majd egy kígyó tekeredett
utunkra, és a lajhár-idő is sokszor
hátba vert, míg nem egy kereszteződésben
elütöttük a holdat, s minden arra járót, pedig
csak megszerették volna kérdezni,
késünk-e, így aztán menetrend szerint
folytattuk utunkat, pont úgy, mint azt
Molnár Gábor tette majd száz éve
az őserdőben, nem változott semmi,
bár a fák eltűntek, s vele együtt
néhány ezer év evolúció, meg persze
állatfaj dögivel, de ez most nem számít,
órát lehet igazítani hozzánk, kit érdekel,
hogy közben hajóra kell átszállnunk, ez már
a föld körüli túra? – teszi fel a kérdést
egy német, kinek csomagja, no meg
a pénztárcája veszett el a kavargásban,
jobbra egy vízesés, ne bekötött szemmel
nézzed!, dobd ki a telefont bátran, jól úszik,
balra alagút következik, kár, hogy elmentünk
mellette, ahogy a Záhony – Csop
közötti csatlakozó járat.


Versemet mondom el

Verseim mondom el jobbra vagy balra dőlve.
Verseim mondom el északi–déli szélben.
Versemet mondom el, mit mondok,
üvöltöm, ha addig élek,
versemet mondom el, állva, ülve, térden.

Aj, csak azt tudnám, hallja-e valaki,
Itt minden olyan zajos, az útra ráfeküdt a nincs,
harsog a betonkerék, valamit kotyvaszt,
azt mondják, jó leszel majd horognak!

Nem akarok többet, amim van, az is sok.
Eladok mindent, nem kell már, nem érted?
Ingyen vidd el ezt a rongyos életem!
Ahová én megyek, ahová én megyek.

Verseim mondom, jobbra, balra dőlnek a székek,
néhány csillag lehull, észre sem veszem.
Közben hull a hó, rénszarvasok benéznek.
Verseim mondom el, félbehagyott kísérlet.

Nincs már ki hallgassa, csak egymást hallgatjuk.
Ki hallgat minket? – nem lehallgat.
Szennyezett borunkat, vizünket megisszuk,
esszük a mérgezett levegőt, elalszunk.

Csak az álmunk legyen rendben.
Ne nyúljon hozzá senki!
Zúg a szél, hajunkat lebbenti.
Borzolja lelkünk egy-egy gyémánt fénye.

Ó, jaj! Ez már a haldoklás fénye?
Őseink üzennek: béke, béke, béke!
Aggodalmaimat poharadba cseppentem.
Ne félj, ez nem a méregpohár!

Versemet mondom el sírva, örömömben.
Szaggatnám láncaim, ha lennének.
Szabad vagyok. S e szabadságnak ára van!
Versemet mondom magamban, drága Nap.


  „Modern idők”

Háztól házig, lakásból a gyárig
viszik a lábad. A buszon hallgatod
a munkadalt, építjük a hazát, s közben
káromkodol, kiét?, de már a munkára
gondolva, remeg a kéz s láb, az ütemtelen
ütemet járva, mint csetlő-botló Chaplin,
amint a fogaskerék-táncot űzi nem jó
kedvében, mert nem bírja abbahagyni,
amit legjobb volna el sem kezdeni,
de génjeinkben ott az éhező keze,
enni kér, egyszer, s naponta többször,
s már menekülne a gazda, mert nem
tudja, hány éhezőnek ő a kapcája,
meddig tudja kiszolgálni saját
sejtjeit és a rabszolga tartót, kinek
olcsó képviselője a megnövekedett
hatalmú csoportvezető, mint óriás,
csontodat rágja, s ha nem tetszel,
elküld a bús picsába, mehetsz vissza
oda, ahonnan jöttél, mondja, te
válaszolnád ugyanezt, mehetsz
vissza oda, ahonnan jöttél!…Nincs
másik munkahely, s ez röhej,
hol vannak a hazai ízek, s a gyárak?
Kik titkosítják a bűnöket, kiknek
érdekében nem a bölcső-haza
a fontos, nem a saját népe…Bezárva
ülsz, állsz, rángatod a gépet, géped,
ugyan, mi van neked sajátod?, rög-
eszmésnek néznek, akik itt hagyják
világod, más országban, másnak
építve mennyországot, amit csak
itt találsz meg, ők nem tudják.

Előveszed tarisznyád, kicsomagolod
elhazudott múltad, más népnek adott
erdőidet, mezőidet, folyóidat, hidaidat,
a sebek itt maradnak, jól esik, ha fájnak,
s kínodban, mi másban, egy bölcsen
hallgató rókától a kenó-számokat
kérdezed.









Hangjáték

Mi a hangjáték, kérdezed, csodálkozó
hangod enyhe mosoly kíséri. Nincs min
mosolyognod. Egy kihalt állatfaj,
válaszolnám, de a tudatlanság
felhőit nehezen tartom. Szerep-
osztása van, többnyire férfi
és nő, több férfi és nő. Nem a
tudatlanságnak, annak csak
követői, egyre többen…

Két ember beszélget
az őserdőben valami
fel nem fedezett folyóról. Sárga
folyó, súg egy kínai, én ugrok el
az őket leső vadállat karmai elől.

Aláfestésül Bartók
megelevenedett bábúja, a Fából
faragott királyfi: háborús szelek,
égzengő villámok, cikázó
pillanatok közé ékelt boldogság,
sírás és üvöltés a szappanos
esőben.

Esernyőt nyitni felesleges, a hajak
elúsznak így is, úgy is, szerepet
játszik a holnap, egy tócsában
lerágott bajusz, távolból
kamion zúgás. Tévedésből
tankcsapdába lépek,
nem én kezdtem a háborút,
tudom, fegyveremhez
nyúlok, jó ez a játék,
te ma, holnap én esünk
össze, kopaszra nyírt fejeddel
harangoznak, nem hiszed,
nem számít, ez csak szerep,
sátáni hangon,
sátáni jelen,
később átírva.