Kapolyi Noémi: Az intézet

Rendkívüli büszkeség öntötte el a mai napig a szívét minden reggel, amikor megállt a kapu előtti fehér murvával beszórt,  kis kerek kocsiforduló közepén, és arra gondolt, hogy ő az igazgató.
Felnézett a monumentális épület homlokzatára, végigfuttatta tekintetét a néhol vakablakokkal megszakított rácsozott üvegablak-sorokon, majd feljebb a tetőre, ahol az ívesen, hol emelkedő, hol pedig lefutó oromfalazat tetején gyönyörű kőurnák díszelegtek, hasukon domború rózsafüzérekkel.
Miután megtekintette birodalmát, erőteljes léptekkel átvágott a kis terecskén, felsietett a szélesen ívelő lépcsőkön, és már nyitotta is a portás meghajolva, a karcsúan magasodó tömörfa kapuszárnyat.
Az ő irodájába külön folyosó vezetett, a kellemes villanyfényben haladva léptei nem kellett,  hogy a  kövezeten koppanjanak, mert a puha kézzel csomózott szőnyeg minden neszt elnyelt.
Az előtérben titkárja foglalt helyet egy vakablak mellett, hosszú íróasztalánál ülve alig látszódott a rengeteg akta, és egyéb irat mögött.
Felállt, csendesen meghajolt, majd leült és tovább írt valamit az előtte nyitva heverő dossziéba.
Lámpája mélyen benyúlt az asztal közepére teljes fényárban fürdetve az összes papírlapot.
Innen nyílt a saját irodája.
A sötét faajtón ott díszelgett a neve, és alatta: intézet igazgató
Nagyon adott arra, hogy a táblája mindig ragyogjon.
A szobát mindösszesen egy impozáns, hosszú íróasztal, mögötte trónusszerű karosszékkel, és előtte két barna bőrfotel alkotta.
A fal mellett álló szobainason fehér köpenye pihent.
A mennyezetről lelógó díszes csillár beszórta fényével az egész helységet.
A falon az ablak helyére csak egy beugró utalt, és egy hosszú belső párkány, amin csinos kaspókban élénk zöld színekben pompázó szobanövények sorakoztak, némelyikük éppen virágozva.
A padló valamilyen trópusi fából készülhetett, de szép érett színét nagyrészt eltakarta a növénymintázatú szőnyeg.
Miután helyet foglalt, kezeivel megmarkolta a karfák gömbökben végződő faragását, hátradőlt, behunyt szemekkel időzött egy kicsit.
Ilyenkor gondolkodott el olyasmiken, hogy mi is az igazi otthon, mert igaz, ő este elmegy innen egy helyre, ami a lakása, merthogy minden ember este haza megy.
A hazamenés mint olyan, neki nem sokat jelent.
A kedves növényei, a neki tetsző szőnyeg, az ismerős illat, amit az ápolt fapadló engedett ki magából, a fény, ami az arcát simogatja.
Tulajdonképpen, ha jól belegondolt, neki arra a bizonyos helyre semmi szüksége nem volt.
Aztán a figyelmét az asztalra készített iratokra fordította, és dolgozott egy kicsit.
Mielőtt elindult délelőtti vizitjére, felállt, a vakablakhoz sétált.
Megállt előtte, aztán előredőlt kissé, és kezeivel a párkány szabad részeire támaszkodott, arcát pedig feltartotta és behunyt szemekkel állt egy kicsit.
Szerette ezt a kinti világot.
Hunyt szemein át érezte a fényt, a langyos szellőtől hajladozó dús lombokat, a park zöld gyepén végigültetett virágszőnyeget, és felhőtlenül könnyűnek érezte magát.
Aztán kiegyenesedett felvette köpenyét, elindult, mielőtt kiment az ajtón várt egy kicsit, hogy hallja-e már a papírok zizegését, mert tudta, hogy ebben az időben a titkára is szeret az ablaknál nézelődni, és nem akarta megzavarni.