Kapolyi Noémi: Templom

Az öreg templom régóta zárva volt.
Több oka is volt ennek, de az első és talán leglényegesebb, hogy a környéken élők nem hittek már, ezért aztán senkit sem érdekelt különösebben a régi épület.
Ódon, széles, málló vakolatú falaival,  melyeket kívülről erődítményszerű támpillérek tartottak, és vaskos tornyával nem volt szépnek mondható, de erőt sugárzott, és biztonságot annak, aki jobban elidőzött mellette, és odafigyelt egy kicsit.
– De bizony az utóbbi időkben nem akadt senki, aki odafigyelt volna az Úr házára - sóhajtotta az angyalszobor,  az elhagyatott, dohos szagú oldalhajó sötétjében.
Fent a magasban az elkoszlott ablakokból az a kevéske, gyér fény, ami beszűrődött, nem tudta megcsillantani a kopott, valaha aranyozott glóriát.
Csak pihent csendben, és várt.
Valamire…
Az angyal tovább morfondírozott.
Igen – gondolta  –, a szobrok állnak, várniuk kell a helyükön. Senki nem gondol arra, hogy nekünk is jó lenne tudni, meddig várjunk.
Ide tett engem is az Úr, és aztán elfelejtkezett rólam.
A templomot kiürítették én meg itt maradtam, nekem nem jutott doboz, és lusták voltak értem visszajönni.
Így megy ez.
Aztán meg csodálkoznak azok ott kint, hogy majd értük is lusták lesznek eljönni, ha majd eljön az idő.
Én már látom. Látom, hogyan megy ez.
Amíg fiatalok, csak a mostot látják, aztán ahogy megy az idő, és egyre jobban becsinálnak, akkor kezdenek kaparászni.
Ahogy így mélázott érezte, hogy kezd erősen ideges lenni ezektől a gondolatoktól és valami elégedetlenségféle kúszott be a lelkébe.
– Micsoda igazságtalanság! – hördült fel –, így bánnak velem.
Most már teljesen elöntötte az elkeseredés, csak állt csöndben, de belül őrjöngött a tehetetlenségtől.
Aztán felfigyelt egy kis hangra, neszezés, motoszkálás.
– Biztos csak egy egér, – vélekedett.
A nesz azonban erősödött, kaparászás hangait hallotta, és valami meleg léghuzatféle áradt felé.
Aztán a vele szemben lévő oszlop tövénél a márvány kőlapok repedezni majd töredezni kezdtek, a kis rés tágult,  a szélei befelé omladoztak, a darabkák lefelé potyogtak.
Az angyal elhűlve nézte, vajon most mi történik.
Lassan egész lyuk tátongott már a padozaton.
Aztán megjelent egy fekete fej a gödör mélyéről, lassan két fekete váll, aztán egy kar, majd egy szárny, és aztán a másik.
Nehézkesen kecmergett kifelé a szűk nyílásból.
Olyan angyalfélének tűnt, azonban mindene fekete volt, mintha az éj sötétjéből gyúrta volna valaki.
– Na! Itt vagyok –, szólalt meg a jövevény,  de utálok így érkezni, csak az Úr azt üzente, hogy nem jöhetek a szokásos módon.
Az angyal megrökönyödve nézte az alakot.
– Te meg ki a fene vagy? – kérdezte.
– Én, kolléga olyan vagyok, mint te, csak odalentről érkeztem,  és tulajdonképpen csak azért küldtek, hogy elbeszélgessek veled.
Egészen lehallatszik a kesergésed,  és az elégedetlenséged. De mivel példás múlttal rendelkezel, abban a kegyelemben részesülhetsz, hogy megértheted a sorsod, és a feladatod, ha ezután pedig nem fordítasz a hozzáállásodon. és a gondolataidon, az már a te dolgod lesz.
Hallani ám, hogy lemaradtál a szállításkor, mert nem jutott láda, ezért most itt állsz, és ez milyen szörnyű, és igazságtalan.
Értelek.
Ha így nézed, még igazad is van. Sokan úgy érzik, hogy el lettek felejtve.

Az angyal még mindig meg volt lepve, de már kezdett eszmélni, és az oszlopáról előredőlt, de olyan hirtelen, hogy meg kellett fognia a fején a glóriát, aztán ráförmedt a fekete angyalra.
– Te most azért jöttél, hogy kioktass engem, miután évtizedek óta itt állok a sötétben?! Rosszul vagyok tőle, és az egésztől! Elegem van! – ordította az angyal –, nincs semmi értelme annak, hogy itt rohadok ezen a sötét helyen!
A fekete szárnyas lény csak állt, és nézte a szobrot.
– Befejezted? Mert ha nem, akkor elmegyek most.
– Jó, akkor befejeztem! – csattant a válasz.
– Szóval folytatom. Az első kérdésem csak költői lesz, mert én fogom megválaszolni neked. Tudod, hogy a többi társad hol van most? Hát egy múzeum pincéjében a kicsomagolatlan ládáikban, mert a kutyát sem érdekli, mi van bennük.
Ott sötét van, doh és nincs egyetlen nesz sem, semmi, érted? Az idők elmállasztó végezetéig lesznek ott talán, ha az Úr nem dönt másként. És képzeld, még ennek is oka van, Ő tudja, hogy micsoda.
Te meg? Te pedig itt állsz a templomban, ami mára a te birodalmad. Ott lehetsz,  ahová tartozol.
Te nem ismered azt a fogalmat,  hogy békesség? Ez nem csak egy szó. Azt jelenti, hogy meg vagy nyugodva, és elengedetten!
Hiszen mi másért is van egy templomi szobor? Ha nem azért, hogy álljon a falnál? Ez a szobrok feladata, állnak valahol.

A sötét angyal láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét, szénfekete szemei sötéten csillantak fel, furcsa fények játszottak bennük.
– Ej ! Minek is beszélek itt neked, mikor semmi értelme. Nekem viszont nem ez a feladatom, én csak parazsat  hordok, nincs nekem türelmem az ilyesmikhez, – legyintett a fekete lény.
Megfordult,  odalépett a gödör széléhez, aztán nekilátott a lemászáshoz.
A szobor utána szólt.
– Várj!
– Köszönöm.
Az angyal visszanézett rá.
A fekete arcon átsuhant valami, aztán csak intett a kezével, majd a lyukba ugrott.