Kapolyi Noémi: Ébredés

Már javában fújdogáltak a késő őszi szelek a fák között, de még sok levél zöldült az ágakon.
Nem jöttek még el azok a fagyos reggelek, amiktől a fák elhullajtják a lombjukat.
Várták már az ágak a pihenést, az eljövendő téli csendességet.
Hosszú volt az év, a nyár pedig perzselő, minden fa álmosan tűrte a törzseik közt kuszán futkosó szelek lökdösődését, néha pedig úgy érezték, hogy a hidegebb fuvallatok mintha szurkálnának is, bár csak fintorgott rajta egyik másik faóriás, nem tudtak ártani egyiküknek sem.
A kis csertölgy épphogy beilleszkedett a nagy fák életébe, csak most kezdtek úgy ahogy szóba elegyedni vele.
Hajlongott a széllel,  és amikor épp abbamaradt a zúgás, állandóan kérdezgette őket, hogy lesz, ha majd jön a hideg, és lesz-e tavasszal is lombja.
Némelyikük válaszolgatott neki:
-Lesz lombod jövőre, majd tavasszal, tudod, ahogyan tavaly volt, mondogatták.
Aztán egyik reggelre elnémult az erdő.
Az éjjel megjött az első kemény fagy a széllel.
A lombok lehulltak, és a fák csendesen,  kopáran álltak a hidegben.
Elaludt az erdő.
Csak a távolabbi csermely csobogott rendületlenül, megtörve az erdő hangtalan világát.
Így volt ez mindig is, eltelt a tél, ahogy máskor.
A nagy havak is lehulltak, aztán elolvadtak, és lassan eljött a tavasz.
Az alvók nem várták, mert aludtak, de az állatok már nagyon vágytak az első langyos fénysugarakra, és arra is, hogy végre valami friss zöld élelemhez jussanak.
A hajnalok még hidegen érték az erdőt, de délelőttre már enyhe meleget árasztott a nap, azután lassan elkezdődött az ébredés.
Feltörtek az első sóhajok, nyújtózó ágakkal ébredtek a fák.
Akik már bódultan élvezték a napsugarak melegét, köszöntgették egymást.
Mindenki kellemesen időzött.
A kis csertölgy is felébredt. Érezte az egész törzsét elárasztó enyheséget, és pihengetett.
Az állatokat is elbágyasztotta a jó idő, sokan elheveredtek a tavalyi elszáradt gazosban.
Az első méhek kirepültek a kaptárjaikból, és békésen döngicséltek egy-egy ágacska körül.
A kis csertölgy kíváncsi volt mindenkire, köszöngetett a körben állóknak, és vidáman konstatálta, hogy valóban úgy lett minden, ahogy megígérték neki.
-Hahó! -kiáltotta- megint élünk! Minden úgy lett, ahogy mondtad, bükkfa!
Mindenki mosolygott a kis fán, hogy milyen együgyűen boldog.
-Bükkfa!? Miért nem válaszolsz? - ekkor már forgolódni kezdett a fácska, hogy jobban körbenézhessen.
Aztán a mellette állóknak is furcsa érzésük támadt, miért nem felel.
A fácska végre rálátott a bükkre.
Ott állt, méltóságteljes kopár pompájában, némán.
Neki már nem jött el a tavasz.