M. Fehérvári Judit: Kőbe nem vésett történelem 1. rész

Kezdetben vala az ember. Az ember, aki minden élőlényre, növényre, állatra, s magára az állatemberre is rácsodálkozott. Tudta, hogy társa és barátai a többiek közül kerülnek majd ki. Nem ismerte a haragot, az önzést, az ellenségeskedést, de képes volt a teremtésre, a telepátiára, s minden olyan dologra, amiről ma fogalmunk sincsen még akkor sem, ha a piramisok titkait kutatjuk, régészkedünk vagy azon tűnődünk, hogyan is alakult ki az élet (Esetleg, a még pesszimistább végítéleten, mármint azon, hogy mikor lesz vége a civilizációnknak, miközben sejtelmünk sincsen arról, hogy maga a civilizáció ott maradt a kezdetekben…).

Kezdetben vala az ember. És nem félt semmitől sem. Isteneket hozott létre az égben, s Isteneket teremtett a Földön is. Ők lettek a későbbi mágusok, varázslók, látók, akik ma is köztünk élnek valahol, de az igazi kiválasztottak nem kürtölik sohasem ki azt, hogy kik is ők, hanem elrejtőznek, s úgy élik napjaikat, mint bárki más… Nincs televíziójuk, nem dőlnek be a hazug médiának, a csalásoknak, lopásoknak, nincs bankszámlájuk, laptopjuk, okos telefonuk és internetük sem, mert ők azok, akik mégis mindent látnak. Nem alkalmazza őket az FBI vagy CIA sem, létezésük ellentmondana rendszernek, így aztán ezek az emberek elvegyülnek. Ők a különcök, de mégis felismerik egymást, ők fogják a kezünket álmainkban, betegségeinkben és halálos ágyunknál is.

Kezdetben vala az ember. És tüzet lopott az égi szikrából, barlangok falára festette hétköznapjait, Isteneit, jövőjét és vágyait is.

Volt, ki hangokat hallott, s, miután válaszolt rájuk, megbeszélte tapasztalatait társaival is.  Akkoriban számított a másik, nem hullhatott ki egyetlen ember sem a természeti körforgásból úgy, hogy létezésének helyén hiány ne maradjon. De mégsem volt halál, pusztán a körforgásba való nagy beolvadásról beszéltek egymás között az emberek. És ilyenkor megsimogatták a fák törzseit, hallották suttogásaikat, s így jöttek létre az első dallamok is. Ilyen egyszerűen alakult ki a zene.

Kezdetben vala az ember. Az ember, a társas lény, aki kapcsolatban állt a többi emberrel. Értette a másik, a közösség minden örömét és bánatát is, habár ez a fogalom csak jóval később lépett a történelem színpadára. Örömünnep volt a lét.

Kezdetben vala az ember. Az ember, aki megismerte önnön világát, s megértette a mindenséget. Nem csupán a kézzelfogható hozta izgalomba, de a lényeg is: az élet értelme. Az ember ekkor a Mindenség volt. Ha úgy tartotta kedve, levitált, ha nem, akkor csak feküdt a végtelen selyemfű-óceánban, s ráálmodta az égboltra a felhőket, a napsugarakat, a holdat és a csillagokat is.

Kezdetben vala az ember. Mindent tudott önmagáról, s a mindenségről, mert része volt az egésznek. Ekkor még nem alakultak ki tudományok sem, mert ugyan, kinek, minek kutatni azt, ami evidens?!

Kezdetben vala az ember és egyetlen dimenzió: a törődés és szeretet burka.

Kezdetben nem vala halál és nem vala élet.

Kezdetben vala az ember és kezdetben vala a létezés.

Aztán történt valami, eltűnt a dimenzió. Vagyis megvolt, de csak keveseknek adatott meg, hogy kapcsolatban tudjanak maradni vele. Az ember észre sem vette ezt a változást, mert ugyanabban az egészben élt: ugyanazok az emberek vették körül, ugyanazok a barlangok, állatok, növények töltötték be az életterét, de elkezdett temetni, s imákat mormolni… Senki sem tudja, hogyan és miért… Így aztán a Földre rátelepedett a halálfélelem. Az ember elkezdett más dimenziókban és térben gondolkodni. Az addigi nyugodt egydimenziós világát felváltotta a többdimenziós látásmód, s arra következdetésre jutott, hogy léteznie kell a térnek is.

Kezdetben vala az ember, aki pontosan érezte, hogy tér és idő önmagában nincsen. Ősegy van. És ebben az Egyben helye volt az eljövendő koroknak, Szemiramisz függőkertjének, Leonardo da Vincinek, a Sixtusi kápolna mennyezetfreskójának, a szent hegyeknek, az északi fénynek, a penicillinnek és mindennek, ami az ember érzéseit, vágyait, boldogságát, fejlődését szolgálta.

A kezdeti ember tudta ezt, és egy pillanatnyi szárnyalásban mindezt megélte egykor.

Aztán az ember sokat tanult. Már nem csak ő vala. Eljövendett a szolgaság és gonoszság kora. Évezredek elmúltával az ember emlékeiből elillant a „Kezdetben vala az ember”-i lét.

Új kor köszöntött be, amelyben nevesítették a gondolatokat, de az emberek között volt nem is egy, aki mégis képes volt megfogalmazni az Ősegy lényegét. Őket később vallásalapítóknak, bölcselkedőknek, filozófusoknak, költőknek nevezték el. Nekik még megmaradtak az emlékeik arról a korról, amikor létezett híd az ember és a lét között.

Mára az embernek ezt is sikerült lerombolnia. Már nem létezik, csak van.