Nekem kellene lenni fent,
neked lent,
de egy akarat, egy ismeretlen
sötétség mégis rád szakad.
Én meg hordozom a súlyát
ennek a semminek...
Félelmetesen nehéz.
Nem védenek meg
ellene a könnycseppek,
sem az emlékek árja,
egy negyedszázadnyi lét
az semmihez sem volt elég...
Na, persze...
A szereteted itt maradt, de
nem simogat, nem cirógat...
Meg a munkáid, terveid is,
s a félkész naplójegyzeteid
Nagymaroson és Krisz keserve is...
Ha ez a sors, akkor én nem kértem
belőle, hamvas arcod, ha hozzám
érne, mikor a pályaudvaron ölelnélek,
mikor éppen itthonról mennél haza
vagy fordítva, az volna az élet!
Ez csak a semmimező, a halál árnya,
a kurva életbe, hogy volt mégis,
aki ezt így kitalálta, vajon, ismerte
a gyötrődést, volt saját gyermeke
és sorsa? Nem hiszem, mert
különben minden fordítva volna:
én lennék lent, te pedig fent és
terveznél újra, meg Floppal
sétálnál és tudnád, hogy az
életet csak egyszer írja
valahol valaki, aki hibázott,
de nagyot, hogy engem itt hagyott.
Emberi mértékkel véve, igen, ezt a gyötrődést keservesebb felül nem írhatja, kedves Ditta. És ezzel a képpel, a versed fölött... még inkább érezni a fájdalom súlyát...
VálaszTörlésNincs (nem lehet) vigasz Rajta és – ha hinni tudsz benne – a viszontlátás reményén kívül.
VálaszTörlésEgyetértek Tibor véleményével.
VálaszTörlésSzeretlek: Mila