A hazafias gondolkodás kizárja az emlékezést. Pontosabban, csak a szelektív emlékezést engedi meg. Van, amire kell emlékeznünk, aztán van, amire nem szerencsés emlékezni, és van, amire nem szabad.
Csak így alakítható ki egy idealizált nemzetkép, amiben csupa nagyszerű ember, nagyszerű tetteket hajtott végre a közért. Emlékük fénye elvakít, nem engedi meglátni a mögöttes árnyékokat, az álhazafiak ócska kísérteteit, akik sokszor önös célokat követve, a haza érdekeit hangoztatva, tönkretették ezrek életét. Hiába. A történelmet is emberek írják, a mindenkori hatalom szája ízének megfelelő felfogásban. Így aztán ahány féle hatalom, annyiszor más megvilágításban lát napvilágot a lejegyzett hajdani esemény. Már a kutya sem emlékszik, hogy is történt valójában.
A szemtanúk elfogynak, de ha még élne is valaki, ki meri kinyitni a száját?
Na meg minek feszegetni azt, ami régen elmúlt. Ha kiderülne a valóság, csak a nemzeti öntudatot rongálná, amire semmi szükség. Miért feszegetnénk, hogy Kossuth női ruhában menekült az összeomláskor, Görgei tábornok, meg baromi fejsebével, szinte eszméletlenül a fájdalomtól és láztól, le sem szállt nyergéből. Egy pillanatra sem hagyta magára seregét. Az áruló Görgeiről beszélek.
Isten büntetése, hogy nem volt több ilyen árulónk. Olyan hőseink viszont voltak…
Valami nekünk is kellett, hogy legyen.
Nagy nemzeti költőnk,- aki azért volt magyar, mert úgy döntöttünk, - kezelhetetlenségével rengeteg gondot okozott Bemnek- aki egy cári lovas lándzsájával a hátában elesett, nem a mellében, a hátában, hősi halált halt, amiből a hősi vitatható, ha csak nem hátrálva támadta az ellent.
Aztán, a barguzini, hajdani postamester hajdani lányát kirángatva sírjából, nejlonzsákba gyömöszölt csontjait győzelemittasan rázva a haza ege alatt, kikiáltottuk Petőfi hamvainak, piedesztálra emelve a megtaláló „Kazánkirályt”, akit az ellentábor sietve lelökött onnan.
Hogy Petőfi hogy került Barguzinba, ezt senki nem feszegeti, mert kínos a téma.
Ha Segesvártól Barguzinig futott volna, hát egy élet kevés ahhoz időben, hogy sikerüljön ez a szuper maratoni.
Gróf Széchenyi, aki őszintén dolgozott a haza felvirágoztatásán, pénzét sem kímélve, Kossuth fogadta érte a tapsokat. Szegény később megőrült, amin nem csodálkozom. Ott halt meg a Bécs melletti híres Döblinben a diliházban, ahol gyanú szerint Semmelweiss Ignácot is agyonverték. Nem tudni, mennyivel járultak hozzá a Gróf öngyilkosságához…
A múló idő, csendesen forgatja a történelem kerekét, és hüledezik az emberi leleményesség láttán.
De hagyjuk a rég történteket, van újkori történetírás is.
Bővelkedik zászlólengetésben, tollforgók erdejében hadonászó díszkardokkal, hamis eskütételekkel, és nemzetért aggódó hazudozókkal. Nagy formátumú bűnözőkkel, Hitlerekkel, Sztálinokkal, Raszputyinokkal, és Rákosikkal.
Egy utálat az egész, hányingert keltően kiábrándító.
Ha ezt a tényt veszem alapul, tényleg meg kell szépíteni a történteket, nem az igazság, hanem az elviselhetőség okából.
Kép: Kapolyi György alkotása
Így igaz, ahogy leírtad, Gyuri. Idealizálni,a történteket a saját szájíz szerint, illetve belátható időre célszerűen meg-, átfesteni mindig is tudtak nagyjaink. És az az érdekek szerinti újszerű értelmezéseknek ma is terepe történelmünk, múltunk. Na de, vajon mennyire lehetnek őszintén büszkék az emberek az új beállításokra? Nem hiszem, hogy fenntartásaikat félretennék, csak mert előírás rendelkezik az éppen érvényesről. Elcsodálkozom, hogy mi sok nagyszerűséget kell látnunk a múltról, a jelenről, miközben a hétköznapok utálatában folyamatosan részesítjük egymást. Ez pedig eleve rontja az önérzetes, nagyhangú állítások hitelét. Tetszett, ahogy megírtad, s a "csattanó" is, mely az elviselhetőségre hegyezi ki a mondandót. @-)
VálaszTörlésKöszönöm a gondolataidat Gábor.
VálaszTörlésPontosan értetted amit írtam. Örülök neki.
gyuri
Kedves Gyuri,
VálaszTörlésElképesztő, hogy valójában nem is lehetünk biztosak szinte semmiben a múltat illetően, hiszen csak a leírtakat ismerjük és a papír utólag elbír mindent. A most is egy megszűrt valóság, azt tudjuk amit lehet :) Ezt is jól megírtad, igazán jól sikerült.
Köszönöm kedves Noémi, örülök, hogy tetszett írásom.
VálaszTörlésgyuri
Az írás mondanivalójával maradéktalanul egyetértek, viszont - mivel minden éremnek két oldala van - például a Petőfi-féle példában nem vagyok biztos, mármint én úgy tudom, pont, hogy akkoriban (negyedszáz éves szakértői kutatómunkát egy kézlegyintéssel nem intéznék el) a szocialista államvezetésnek, később meg az MTA-nak volt vele "gondja", szóval ez nem nemzetieskedés szerintem; másfelől meg az egész forradalmi hullám egy hatalmas átejtés volt, hiszen ha komolyan belegondolunk, mai napig semmi nem valósult meg a kiáltványokból egész Európában, s számunkra már - életünk történelmi helyzetéből fakadóan - ma naivitásnak tűnik, amiért akkoriban komoly képpel a Petőfi-féle hazafiak a halálba is készek voltak menni. Széchenyi sem egyértelműen pozitív szerintem, hiszen megalapítása után pár évvel magyarul már meg sem lehetett szólalni az MTA-ban, illetve a folyószabályozással ember(mindegy, hogy magyar) és természet viszonyában óriási sebet ütöttek, hiszen megbontották a folyó természetes életét, és nem véletlenek az árvizek sem folyton, hiszen az ártereken semmi keresnivalója nincs az embernek, nemhogy beszántsa meg ráépüljön. De természetesen ez csak egy vélemény, ami persze sok másikból fakad. üdv. Árpi
VálaszTörlésViszont pont most találkoztam egy idevágó idézettel is: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerjük meg a valóságot!” /Rainer Maria Rilke/
VálaszTörlésA múltat, mint tudjuk, az aktuális politika a saját szájíze szerint alakítatja. Így aztán mire megvénülünk, nem tudjuk, hogy amit az iskolában tanultunk valaha, helytálló-e még. A amit a mai fiatalok tanulnak, meddig lesz igaz? Jó írás, tetszett. :)
VálaszTörlés