Kapolyi György: Egy lépés a halál

Nem egy nagy Was ist Das. Ezt korra, nemre, felekezetre és milyenségre való tekintet nélkül mindenki megteheti. Sőt…kötelező ez a lépés, még ha a többi nem is az.

Mert az élet folyamán, össze- visszalépeget az ember, hol bele, hol mellé, jól nagyon ritkán, a helyes irány sosem adott. Mindig utólag lehetsz csak okos, és az sem garantált.

Lépkedni, csak meggondolatlanul lehet, ha lépés előtt meggondolsz, nem lépsz sehova. Állva meg nem lehet élni. Tulajdonképpen rém egyszerű az egész.

Egyik lábadat felemeled, és előrelendíted, majd talppal leereszted a földre. Előre helyezed testsúlyodat, és a hátad mögött maradt lábaddal ugyan ezt teszed.

Ennek a műveletnek sztereotip ismételgetése a menés. Ha ezt gyorsan teszed, akkor sietsz, ha nagyon gyorsan, akkor beszélhetünk futásról.

Igyekezeted független attól a bizonyos egy lépéstől, amit gyorsítani igen, lassítani nem lehet.

Azt a lépést nem kell keresned, a nap huszonnégy órájában a rendelkezésedre áll, tesz róla,  nehogy elfelejtsd meglépni.

Megnyugtató, hogy sem mellélépni, sem rosszul lépni nem lehet. Csak lépni lehet, és nem lehet visszacsinálni.

Ennek hatása lekörözhetetlen, végtelen hossza, és hogyan továbbja elképzelhetetlen lehetőségeket, távolságokat nyit meg. Ez, az egy lépés, dimenziókat nyit meg, átlódít a végtelenbe, amire nincsenek szavaink.

Rálépsz egy hídra, ami abban a pillanatban elködlik, tökéletesen megszűnik a visszatérésnek még elvi lehetősége is.

Ott állsz az akkori vanban, gondolom fogalmad sem lesz, mit kezdj magaddal, de biztos jönni fog valaki vagy valami, és útbaigazít.

Kizártnak tartom, hogy új helyzeted megszokhatatlan, legfeljebb arról lehet szó, hogy nem tudod egyből elfelejteni, ami volt.

Mert az embert emlékei húzzák vissza, az elszállt történések megmérgezik a vant, nagy ez a lendületet bénító erő, ami nem engedi magát elfelejteni.

Tehetetlenül, egy időben létezel múltban és jelenben, állandóan szelektálni kényszerülsz, de vigyázz, az összekeveredésnek bizonyos szintje elmebetegségnek nyilváníttatik.

Úgy vagy, hogy a voltban is ácsorogsz egyszerre, ami állapot, az idő múlásával a volt javára dől, egyre kevésbé érint, meg a van, egyre intenzívebben élsz a múltban.

Ez, egészen természetes, hiszen téged nem igazán érint a jelenben épülő jövő. Te már korodnál fogva sem leszel a lassan kialakuló burleszkszenvedő alanya, te a letűnt idők bohóca vagy, az új tréfákat nem is ismered.

Na persze ez nem baj, mert nem is akarsz játszani.

Csak somfordálsz az utcán, a hülye is látja, semmi keresnivalód a mában, hálás lehetsz, ha nem lépnek rád.

Ha elköveted a hibát, és meg akarsz érteni valamit, csak elnézően legyintenek, és akkor még szerencséd volt.

Innen aztán már csak egy lépés a halál, a nagy utazást követő feledés, ami nem érint, mert te sem akarsz emlékezni rájuk.

Nincs hozzájuk közöd.

Úgy lődörögsz várva a lépést, mint pintyőke a viharban, eszed nincs mit kéne tenned, csak az vigasztal, tudod, hogy mindennek vége lesz egyszer.

Lelki füleiddel hallod a vége csapót, bár még nem látod, de felmerül benned, nehogy túl közel kerülj hozzá, mert odacsípi a fejedet.

Fejetlenül élni, csak fejjel érdemes, fej nélkül bárki tud.

Abban nincs semmi attraktív, nincs, hogy hencegni vele, pusztán egy groteszk és marha állapot, aminek katasztrófáját, csak az áldozat képes megélni. Egészen apró teendők is vágyálmokká válnak, például képtelen vagy kifújni az orrodat, a többiről nem is beszélve.

Izgalmas lenne, ha az ember ráérezne, mikor következik az, az egy lépés, de csak tippelgetni van mód, tudni nem lehet.

Egyszerre a semmiből itt terem, és csodálkozni sincs idő, hát még elmesélni másoknak, hogy lám, én már tudom, amiről nektek gőzötök sincs.

Végre, életedben először tudsz valamit, amit a többi nem, és nincs alkalmad vele hencegni.

Ez, egyenesen vérlázító.

Némi vigasz, hogy a többiek is így fognak járni, de ez a tudat, csak enyhíti a felháborodásodat.

Mert a felháborodás az egyetlen, amit nem vesz el tőled senki. Ez, alanyi jog.

Az, hogy nem érdekel a világon senkit, ez egy más dolog. Sokszor, magáért a felháborodásért is érdemes felháborodni, generálsz vele egy hamis érzést, miszerint vagy valaki, de legalább is valami. A semmi nem tud felháborodni, és ez igaz.

Saját dúlt lelki állapotodat mindig jogosnak ítéled, bőszítőnek és megalázónak éled meg, ha azt mondják mások, ez csak egy hiszti.

Ugyanakkor mások felháborodását te mindig hisztinek mondod. A speciális egy lépésed előtt, ezt érdemes lenne végiggondolnod.

Tudod, miért viseled el rosszul a mások hülyeségeit? Nagyon egyszerű a válasz. Azért, mert nem a tieid.

Csupán erről van szó. Mert a hülyeség, az hülyeség, nem lehet témán belül szelektálni. Illetve lehet, csak nem tisztességes. Hogy kit érdekel a tisztesség? Hát persze, hogy senkit.

Ne ijedj meg, nincs szándékomban moralizálni.

Ezt a jogát, minden ember régen elveszítette. Aki mégis teszi, az a tisztességtelenség netovábbja. Sok ilyen növényt ismerek.

Aztán, ha nem sikerül annak idején üdvözülnie, hát halálra lesz sértve. A poloskája.

Ha meggondolom, a túlvilágon annyi szar ember nyüzsöghet, hogy szinte elmegy a kedvem az utolsó lépéstől.

Pedig kénytelen leszek megtenni, egyelőre semmi jelét nem tapasztalom annak, hogy velem kivételt tennének.

Ezek sem bővelkednek nagyvonalúságukat illetően.

Ott röföghetek a sok disznó között, nehogy észrevegyék, nem való vagyok közéjük.

Hát nem elég nekem, hogy még meg kell tennem azt a bizonyos utolsó lépést?… 

Kép: Kapolyi György alkotása