Kapolyi Noémi: Döntések csarnoka

Egészen felvillanyozódott a kiírástól:

DÖNTÉSEK CSARNOKA

Úgy gondolta, ha már ilyen izgalmas a név, megveszi a belépti díjat, elvégre szórakozni jött el és bemegy a keskeny bejáraton.

Kissé várnia kellett, mert nem alakult ki a sor, mint a körhinta vagy a hullámvasút előtt, de egy idő után odabattyogott egy elég slamposan öltözött vénember és a kezébe nyomott egy jegyet.

-Mehet- vetette oda, és már távozott is az egyik céllövöldés bodega irányába.

Micsoda egy ügyvitel ez, méltatlankodott magában egy pillanatra, aztán lenyomta a kilincset, és belépett.

Ahogy maga mögött becsukta az ajtót, kellemes hűvösség fogadta, az erős félhomályt hamar megszokták a szemei, amikor körbepillantott a helységben, meglepődve konstatálta, hogy valami hosszú előszoba lehet, amely itt elől a legkeskenyebb és a távol felé elágazik és kiszélesedik. Aztán figyelt fel a csendre. Míg kint harsogott a zene, a csinnadratta, addig itt, bent egy hang sem hallatszódott.

-Milyen egyszerű ez- állapította meg félhangosan- itt bejöttem, ott meg majd valamelyiken kisétálok, ha nem is szórakoztató igazán, megnézem- mondta.

Lassan elindult a hosszú előtérben. Menet közben vette észre, hogy néha elkalandozik a tekintete, mindig akadt olyan hely, ahová odatévedt menet közben, néha meg is állt, egy arckép, vagy egy szelet valamilyen ásványból, néha váratlan színek is felbukkantak, vagy egyszerre puha és gyönyörű színekben pompázó kézzel csomózott szőnyegbe süppedtek a lépései.

A mintákon ácsorogva azon kapta magát, hogy szinte belegabalyodik a minták sűrű sokaságába, aztán ráakadt egy vezérvonalra és annak mentén egyszerre csak, mintha megértette volna egy pillanatra, mit akart a tervező, mit is ábrázol az egész, de mire az átgondolásig jutott, már másra lett figyelmes, és ahogy lassabban lépkedett egyre jobban élvezni kezdte a részleteket.

Néha kimondottan nem tetszett neki amit látott, de hiába gyorsította meg az útját, legalább annyit kellett mennie, mint a gyönyörű és szemet gyönyörködtető részeknél haladva.

Kiszélesedett a hely és föltekintve beugrókra és nyiladékokra lett figyelmes, némelyik rendes ajtót rejtett, másikuk csak hasadék volt a falban, amelyen éppenhogy csak befér az ember.

Megállt középen és gondolkodni kezdett.

-Vajon mi mögött mi lehet?-kérdezte- végül annyira lekötötték a gondolatai, hogy csak ácsorgott.

Aztán a lábánál, majd fel nem döntötte, picike, bordós barna fából faragott zsámolyfélét pillantott meg.

-Nem is vettem észre- motyogta, és rákuporodott.

Most már ülve mélázott azon, mi lenne a legjobb.

-Ha egyiken bemegyek, és nem tetszik, mi van, ha nem fordulhatok vissza?- morfondírozott-, mert ugye mindegyiket meg kéne néznem, úgy lenne érdekes- tűnődött.

A félhomály kicsit sötétebbre váltott, akkor vette észre, amikor egy lobogó kis gyertyaláng közelített felé, a rosszul öltözött, slampos ember jött a bejárattól.

-Letelt az idő, tessék kimenni- szólt szárazon, egyik kezével felnyúlt a gyönyörű falról lelógó zsinór felé, és erőteljesen megrántotta, a rongy lehullott, és kis zsámolyáról belátta a vursli egész helyszínét, a tágas mezőt, ahol már elbontották a körhintát, és egyedül a céllövölde bodegája kókadozott árván a  ponyvatekercsek között.