Kapolyi György: Elkrákogott ének

Szól az ének, szól az ének, temetőbe kit kísérnek…így szól a kedves dalocska, halvány fogalmam sincs ki volt az, az optimista dalnok, aki kitalálta.

Mindenesetre igen vidám fiú lehetett.

Minden ólomszürke, az egész világ, már nem tudom mióta esik az eső, egyenletesen, unottan, magába feledkezett lélekkel.

Ha felnézek az ég helyére, csak a szürke időtlenség néz vissza rám, a patkányszínű egykedvűség, ahogy a barátom mondaná.

A könnyed széllökések ernyőmet tépik, a vizet aláverve arcomat mossák, én meg csak kapaszkodom az ernyőnyélbe, mint fuldokló a szalmaszálba.

Ugyan mi mást tehetnék.

Ez egy kora nyári nap. Még ősznek is ronda.

Kipiszkálja az emberből kellemetlen emlékeit, a tettrekészség legkisebb szándékát, megdermeszti rőzsedalait, egy horpadt tejeskannává varázsol, aki hallgatja üres belsejének kongását, és érzi, belé már soha többé nem öntenek tejet.

Ebben a színtelen világban nem tudni, délelőtt van, vagy délután, még nappal van, vagy már este.

„Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda sem”-mondja Poe a tőle megszokott optimizmusával, de ennyire, benne a rosszidőben, az ember kétkedve fogadja a vers sorait.

Na persze, egy életben gyakran van rossz idő, és időnként jó is. Furcsa módon, a rosszra mindig élesebben emlékszik az ember.

Lehet, így vannak ezzel az állatok is, de önzésünkben nem figyelünk oda. Elég nekünk a saját problémánk.

Ennyi víz, semminek nem jó. A növények kirohadnak, lelkemmel az élen. Engem az utóbbi az, ami közvetlenül érint.

Ez, az önzésem miatt lehet. De már elmosta bennem a belátás képességét ez a rohadt idő, meg a türelmemet is.

Már elázott bennem minden tetterő, még meglévőségében vetett hitem is.

 Az említett tejeskanna vagyok, elnézegetem kiürült belsőmet, horpadásaimat, úgy nézem, egyre több van belőlük.

Hiába, múlnak a napok, azon belül én, egyre több horpadás, egyre kevesebb esély.

Egy szép, sima falú edény, logikus, hogy elvárja, övé legyen a minden. Még nem tudja, egy sima fal, csak horpadásokat gyűjteni alkalmas.

Majd rájön.

Még elázni sem kell ahhoz, hogy feleszméljen. Csak így vizesen és szürkén erősebben érezni.

Tisztábban lehet átélni a horpadásokat, meg a színtelenséget.

Nem igaz, hogy megszokható. Legfeljebb meg lehet próbálni vele élni.

Na persze nem könnyű, nem is mondta senki, hogy az, mert aki ilyet mondana, az nem normális, és hülyének elég vagyok én, nem kívánom a megsokszorozódást,

sem a hülyeség, sem a horpadások terén.

Olyan a reggel, mint az este. Lehet, hogy megállt az idő?

Milyen kombinatív vagyok ebben a ronda őszben!

Ha ez így van, akkor egészen más a helyzet. Minél többet van rossz idő, annál több ellenőrizetlen órát élek, annál hosszabb lesz a földi létem.

Na, ez egész jól hangzik, már sokkal előbb is eszembe juthatott volna.

Mennyi borús gondolatot úsztam volna meg!

Tulajdonképpen egészen mókás ez a szürkeség, a vég nélküli esővel.

Csak nézegetek ki az ablakon, és élvezem az egyhangúság békéjét, és biztonságát.

Mert biztonságérzet nélkül nehéz élni. Nem is érdemes.

Kép: Kapolyi György alkotása