Bagoly vagyok.
Olykor fáradt, de most némán figyelek.
Az éj csendes, az óra kattog,
A távolban egy buszféle tompán nyekereg.
Rájöttem, nincs miért.
De így sem, úgy sem ám.
Varázsütésre vártam,
S legott álmatlanul álmodám,
Hogy béke van, mindig béke volt,
Békében működik a változás.
S vele szeretet csendül, hiányzott.
Elhalkuló szavak a fülemben suttognak,
Megfeneklett a lázadás.
Az idő hordta el, mint szüleimet,
S majd engem is hát egy napon.
Ó, miért kell várni, ha van egy béke-sziget,
Csak itt – a szívünkben lapul…
(Pápa, 2012. március 26.)
Tulajdonképpen általában békében, mondhatjuk: a mindennapok egyformaságában történnek életünk megmozdító-kizökkentő-megrázó eseményei. És igaz, ahogy írod, visszagondolva szinte észrevétlenek ezek a változások. A gyermek elveszti szüleit, s megérti mégis: van még tovább, kell a folytatás. A béke-sziget pedig? Ha van ilyen a szívben, az életen is több az áldás.
VálaszTörlésBizony Gábor, köszönöm szavaid!
VálaszTörlésKedves Árpád!
VálaszTörlésNe vedd zokon, de azt hiszem, minden veled egykorú férfi és nő hasonlóan érezhet. Saját érzelmeid átvitted a korra jellemző problémákra. Kinek ilyen, kinek olyan fájdalmas élete van. Sajnálom, hogy korán szülők nélkül maradtál. Ismerem ezt az érzést.
Versed lágy hangneme fájóan szíven találja az embert.
Szeretettel gratulálok: Mila
Köszönöm, kedves Mila! Valóban, a krisztusi kor, vagyis nagyjából egy emberöltő megélésének közeledtével legbelül magukban vélhetően sokakat megérint a megnyugvás, az útra találás bizonyossága - még ebben az elérvénytelenedő világban is, ha más nem, fontolva, a lázadás terheit lepakolva haladnak tovább.
Törlés