Kapolyi Noémi: A tónál

Csendes napokon nagyon szeretett horgászgatni, elüldögélt a sás közötti pici deszkákból eszkábált stégen és úgy érezte, hogy az egész világban csak ő létezik és a tó.

Ilyenkor igazán ki tudott kapcsolódni, nem létezett számára sem a munkája sem a hétköznapi dolgok, hagyta, had heverjen lelkével a semmi puha felhőjén a sűrű fehérségben és miközben álmodozott, a horgászbot ott feküdt a deszkán kitámasztva ő meg rajta nyugtatta a nyélen a bakancsos lábát.

Úgy gondolt a tóra, mint aki haza jár, ezen párszor elmorfondírozott, mert ő is érezte, hogy ez nem normális dolog, de igazán itt volt önfeledt és boldog.

Persze sok ember nem ismeri meg a boldogság érzetét, meg különben is ez olyan relatív dolog, nem megfogható valami, mégis vágyik rá az ember.

Közben a láthatatlan szellő finoman megsusogtatta időről- időre körülötte a növényeket, vízillatot kavarogtatva körülötte.

Már késődélutánra fordult az idő, mikor megette a szendvicsét, kicsit visszazökkent a jelenbe és konstatálta, hogy eddig megint nem fogott semmit.

Előrehajolt és lesúlyozta a bot végét, aztán felállt és nagyot nyújtózott.

Arra gondolt megjáratja magát, aztán még visszaül egy kicsit, még akár késő estig is maradni fog.

Kilépdelt a pallón a földes partra és a sással és náddal benőtt kis ösvényen elindult ki a tavat körülölelő utacska felé. A leszálló nap szépen megvilágította a kora alkonyi sietősen emelkedő párákat, fehéresen kúsztak be a levelek közé, jótékonyan eltakarva a madárfészkeket és a gyökerek tövénél megbúvó állatok éji pihenőhelyeit.

Szemeit újra az ösvényre szegezte és ment tovább. Kicsit később aztán megállt, mert valószínűleg eltévesztette a kis kijáratot, hiszen ilyen sokat sosem kellett sétálnia, hogy kiérjen.

Talán vissza kellene mennem, megkeresni az elágazást, ami eddig nem is tűnt fel nekem, morfondírozott. Inkább megfordult és elindult a stég irányába.

Csakhamar odaért az elágazáshoz, a talaj itt kicsit puhább volt, mint eddig, de nem bánta, erős bakancsban volt, cseppet sem csúszott meg a lába.

-Na, végre meg is van- szólt, és rátért a megfelelő útra, közben egyre jobban bealkonyodott, a csillagok még csak most kezdtek itt-ott felpislákolni, de többet nem is várhatott tőlük, mert a növényekre és a tó fölé egészen ráereszkedtek az éji párák. Békesség és sötétség honolt most már mindenütt.

-Nem értem az egészet- motyogott maga elé- hát hol a fenében vagyok?-tette fel már hangosan a kérdést. Megpróbált pipiskedni egy helyen ahol a nád valamiért alacsonyabbra nőtt.

Legnagyobb megdöbbenésére csak a végtelenbe és sötétségbe vesző nádast látta.

-Nem baj, úgyis maradtam már párszor éjjelre is- biztatta magát.

Zseblámpát viszont nem hozott, pedig most nagyon jól jött volna.

Már számításai szerint legalább két órája bandukolt, de már nemcsak a saját kis stégjét, hanem egyetlen egyet sem látott, ha néha lekanyarodott az ösvény a tóhoz, ott csak a fövenyt látta, mást, semmit.

Végül kimerülten keresett egy olyan kis helyet, ahol nem volt vizenyős a talaj, ráhajtott egy köteg sást és leült. Rálátott a tó vizére és csak fáradtan bámulta a sima tükrét.

Opálosan felsejlettek a fekete vízen a csillagok.

Szerette ezt a tavat, évek óta járt ide, de még sosem tévedt el. Megint elfogta az az időtlen és végtelen érzés, amit amúgy sokszor elképzelt magában, de most olyan valóságosnak élte meg az egészet, mintha tényleg csak egymaga lenne és a tó, ennyi a világ.

Talán megváltozott valami?-kérdezte magától-, amíg távol voltam esetleg történt olyasmi, ami miatt valóban ennyi lenne, ami megmaradt és ilyen érintetlenül?- de aztán azonnal el is hessegette a gondolatot és szégyellte magát, amiért ilyen gyerekesen képzeleg.

A vízre ereszkedő párában úgy látta, mintha a víz fodrozódni kezdene, aztán lassan, mindenféle  indák bújtak ki belőle és terjeszkedésbe kezdtek a tavon. Sorban feslődtek ki a hatalmas levelek és a szárak tövében óriás bimbók nőttek. Észrevétlenül kipattantak a virágok enyhe kis fényt árasztva a közepükből. Egészen megbabonázva ült a sáskötegen. Még lélegezni is, alig mert, olyan volt, mint egy varázslat. Azt is észrevette, hogy csak ott nyílt meg a köd amerre ő néz.

A virágok közepéből lassan valamik kigurultak és lebegésbe kezdtek a vízen, majd lassan a part felé sodródtak és a sások gyökerei közt megfeneklődve óvatos növekedésbe fogtak. Egészen gyökeret vert a csodálattól, hogy mi folyik itt, aminek ő tanúja lehet. A gömböcskékből apró lények bontakoztak ki és egymás után visszaereszkedtek a vízbe.

-Vizilények -suttogta ámultan. Mintha félig halak lettek volna, de elől a fejük alatt vézna úszóhártyás karokat is látott. Némelyikük átható tekintetével egy pillanatra ránézett, aztán azonnal elmerült.

Nem érzett félelmet, inkább csodálatot, ahogy szinte kivirágzott a tó tükre és ezek a csodás lények örvénylettek a vízben, akadtak nagyobbak is, amelyek néha derékig is kiemelkedtek, majd egyikük felé fordult és ráemelte nagy, teljes feketében úszó szemeit.

-Sajnos nem tudok úszni- motyogta- úgy sajnálom.

A sáshalom megrezdült alatta, nem is törődött vele, csak akkor eszmélt, amikor megmozdult vele együtt és finoman csúszni kezdett a víz felé.

Hirtelen hadonászni kezdett karjaival a levegőben, valami kapaszkodót keresve, de a sás folyamatosan csúszott, majd a vízre siklott, a felhajtóerő, vagy valami nagyot emelt rajta, és egyszerűen nem volt mit tennie, kérlelhetetlenül folyamatosan úszott a vízen, a tó közepén várakozó lény felé.

Annyira ügyefogyottnak érezte magát, még kapálózott, amikor a ruhái egész egyszerűen lazán kezdtek lerogyni róla, mintha kifogyott volna belőlük.

Még hadonászott, amikor szinte megmerevedett a rémülettől, mert meglátta a karjait, ahogy maga elé tartja az arca előtt, elvékonyodott karra emlékeztető képződmények voltak úszóhártyákkal az ujjai között. Finoman megmozdította a jobb kezét, kétségtelenül az övé volt.

Ekkor már le is borult a sásról, ruhái élettelenül ott maradtak, a bakancsai pedig belehullottak a vízbe.

Fuldoklott. Nem tudott úszni, küszködött és kapált a víz alatt, nem akarta belélegezni a vizet, teljes erőből rugaszkodott felfelé, de csak azt érezte, hogy halad valamerre, azonban a víz felszínét nem találta. Görcsös fájdalom állt bele a mellkasába, az orrába és szájába beletódult a víz. Karjait maga elé kapta és aztán tehetetlenül lélegezte be a hideg vizet, iszonytató görcsökbe rántva egész testét, érezte, nincs már tovább, halványodó tudatával kábultságot érzett, de fájdalma elmúlt. Sodródott.

Aztán elé tolult egy arc, nagy szemeiben benne volt maga a tó, a víz a mindenség egész varázslata, elkapta a jobb kezét és hihetetlen sebességgel vonta maga után, a hatalmas mélység felé.

Közben ő is úszni kezdett, olyan magától értetődően, mint ahogy lélegzett, lassan ébredt teljesen tudatára.

Megértette mi történt vele, végre haza érkezett.

Képen: Hanyistók (Sarród, Kócsagvár)