Tóth Sarolta: Halál a legyekre

Gyermekként nagy szegénységben, nagyszüleim házában, egy nem fűthető szobában éltünk anyám, Nevelőapám és húgom, aki évekkel fiatalabb volt nálam, féltestvérem. Szerettem őt, örültem, mikor – a háború után – született, mert így volt kivel játszanom, beszélgetnem. Neveltem is anyám helyett, aki dolgozni járt és mindig fáradtan jött haza, idegei a bombázások idején meggyengültek. Húgomnak kötöttem kabátkát, sapkát, kesztyűt fejtett fonalakból, mert új holmikra nem került pénz. Rászoktattam az olvasás szeretetére is, bár kissé furcsa természete volt, talán nem teljesen ép idegzetű.

Ha valami bajt okozott, csak nevetett, elég sok bosszúságot okozott nekem ezzel. Akkoriban még hallgatott a tanácsaimra, később – felnőttként – már inkább az ellenkezőjét csinálta, és ebből néha problémák lettek, de nem okult belőle. Kicsi korában felnézett rám, később kiderült, hogy inkább irigykedett.

Emlékeim még most, öreg koromban is kísértenek. Ma már mosolygok azon az esten, amikor – a fűtetlen szobában, télen az ágyban – húgom megette a könyvemből kieső kék indigót, és folyt a szájából a kék lé, miközben keserves képet vágott és nagyon megijesztett engem, hogy megmérgezte az indigó és meg fog halni, és én leszek felelős miatta. Megszidtam és egy vizes ronggyal kitöröltem a száját. Bepanaszolt anyámnál és kaptam egy pofont.

Sokat voltunk ketten egyedül, és ilyenkor jól szórakoztunk, ha kitaláltunk valami érdekes ötletet. Ilyen volt a légyfogás is. Nagyszüleim háza egy homokdombon állt, semmi komfort nem tette könnyűvé az életünket. Nem volt sem villany, sem vízellátás. Ez utóbbi komoly nehézséget jelentett, mert a domb alatt, tőlünk messze egy kerekes kútról cipeltük fel a vizet, és takarékoskodni kellett vele. Talán ezért sem volt elég nagy tisztaság a konyhában, ahol nyüzsögtek a legyek egész nyáron. A mennyezetről mézes papírszalagok – úgynevezett légyfogók lógtak le-, és mint a mákos tésztát úgy lepték be sűrűn a legyek, de még így is rengeteg szálldosott a levegőben. Apánk megtanított engem, hogyan kell kézzel elkapni a nyugvó állapotban pihenő legyeket.

Ügyes voltam, megtanultam és ki is próbáltuk egy alkalommal, mikor ketten voltunk otthon a húgommal. Még csak alsó tagozatos tanuló voltam, történelmet nem tanultunk, de a zsidók sorsáról anyámtól hallottam, hogy elhurcolták, és munkatáborokban megölték őket. Nem gondolkodtam ennek borzalmain. A legyeket kineveztük zsidóknak és egy lavór vizet koncentrációs tábornak.

Én kézzel összefogdostam a legyeket, a vízbe dobáltam, és húgom visszalökdöste azokat, amik kimászni próbáltak a síkos edény oldalán. Jó játéknak látszott, sok legyet elpusztítottunk így. Ma már nagyon szégyellem.

Középiskolában már jobban megismertük a zsidók katasztrófáját. Egyetemista koromban pedig vendéghallgatóként eljutottam Auschwitzba is, ahol saját szememmel láttam a haláltábor múzeumot. Később az egykori NDK-ban utazgatva Buchenwaldba is ellátogattunk családommal. Megrázó élmény volt.

Elolvastam minden könyvet erről a témáról, és megnéztem a róla készült filmeket. Voltak zsidó származású évfolyamtársaim, akiket nagyon kedveltem: okosak és jószívűek voltak.

Ezzel persze nem tettem jóvá gyermeki gonoszságomat.