Kapolyi Noémi: Morak egy napja 12. rész

Egy darabig álltak némán, hadd nézzék meg őket alaposan, aztán az egyik állat arrébb csúszott, másutt néhány lehajtotta a fejét, lassan kezdett szétszéledni a rengeteg lény és, ők ott maradtak kis csapatukkal a sziget sással szegélyezett oldalán.

Kisvártatva pedig a csorda tagjai is elszállingóztak.

-Abigél, nem fogjuk megismerni őket, mi lesz így?- kérdezte idegesen Morak.

-Azt hiszem, ha valamit szeretnénk tőlük, akkor ide fognak jönni hozzánk, megérzik, ha szükségünk lesz rájuk.

Az éj beköszöntével egyre sejtelmesebb arcát mutatta a mocsár. Apró fények suhantak el a vízen, néhol sikkantott valami, de hiába pásztázta figyelő tekintetük a vizet, semmi különöset nem lehetett észrevenni. Aztán az erdőből fekete, és sűrű köd kezdett gomolyogni a sziget felé. A sötét anyag egyre lejjebb ereszkedve imbolygott a víz felszíne felett, és egész érthetetlen módon egy zsákocska villant elő a füstszerű ködből néha, hogy aztán megint belevesszen a feketeségbe. Egy darabig Morak bámészan nézte a gomolygást, és ahogy előtűnve leereszkedik, majd megemelkedik a zsák, de aztán a fénytelen massza terjeszkedni kezdett a sziget irányába.

Morak és Abigél a sás széléhez elég közel állva dermedten nézték a jelenést.

-Menekülnünk kellene Morak- suttogta Abigél.

-Igen, menjünk- válaszolt azonnal Morak, és elkapta Abigél kezét, hogy futásnak eredjenek, de ahogy megfordultak, néhány lényt találtak egészen közel magukhoz, aztán kettő odasiklott hozzájuk, és enyhén oldalra döntve óriás testüket megálltak, felkínálva menedéküket, mire mindketten azonnal a földre vetették magukat a testek pedig rájuk ereszkedtek. Most esetlen, és gyors volt az ereszkedés, és nyomta ugyan Morakot, de nem bánta, érezte az Éji Lovas jelenlétét a sötétségben, és pontosan tudta, hogy ezt a lények védelme nélkül semmiképpen sem élhetik túl, de talán még velük sem biztosan. Így csöndben lapult a földön és várt. Valamit hallott, de a hangokat nem tudta felismerni, mintha vihar tombolt volna odakint, alatta a sziget földje néha megremegett, és úgy morajlott, mint földrengés idején.

Nagyon sokára lett reggel.

Morakról lassan húzódott vissza a nagy test.

Amikor feltápászkodott Abigél még csak félig látszódott, de integetett, hogy nincs semmi baj.

Mindketten hálásan símogatták meg az őket védelmezőket.

Aztán körülnéztek.

Nagy megnyugvással látták, hogy nem pusztult el senki sem az éjjel, azonban a sziget egy részét szinte felmarcangolta valami, amikor közelebb mentek, és szemügyre vették a helyet, Morak tekintete  azonnal megakadt valamin. A sáros talajon egy kis zsák feküdt szétszakadva, hosszú madzagját eltépte valami, és ott a sárban, a felszántott mélyedésben ahol meggyűlt a vizenyő, fekete szurokra emlékeztető kis szikladarabok feküdtek rendezetlen összevisszaságban.

Morak ösztönösen hátrébb lépett. Ekkor az állatok arrébb siklottak, hogy utat engedjenek az érkezőknek, néhány lény csúszott feléjük lomhán, nagy szemeikkel Morakra, majd Abigélra néztek, aztán az egyikük odahajolt a kődarabok fölé, és lassan egyet a szájába véve eszegetni kezdte, majd a másik, és a harmadik óriás állat is így tett.

Ahogy lassan ropogtatták a szurkos szikladarabokat fülsiketítő sikoly hasított a csendbe de azonnal el is hallgatott, aztán a halom fogytával csak halkuló nyöszörgések vegyültek a rágás hagjaiba.

Mire minden szikladarab elfogyott, Moraknak olyan érzése támadt, hogy a szigeten nőtt a világosság.