Az árnyék

(Carmen Muşat-Coman írása, megjelent a „Cum s-a fãcut de-am rãmas fatã bãtrânã” című kötetben, a Cununi de stele kiadó gondozásában - Bukarest, 2009)

  Az árnyék megnyúlt, majd összezsugorodott a fehérre meszelt falon követve gazdája mozdulatait: kicsit meglendült, mintha kapaszkodna, ami teljesen hiábavaló és értelmetlen tett egy árnyék részéről, aztán hirtelen felmagasodott szinte a háztetőig, ahogy a késő őszi napfény játékos kedve diktálta, egy pillanatig így maradt gőgösen uralva a fehér falat, de egyszerre mintha valaki megcsapta volna, összeesett. És ha szavai lettek volna, szíves-örömest felháborodásának adott volna hangot, amiért semmilyen elismerést nem kapott az öregasszonytól, akit immáron 84 éve kísérget, és aki egy ideje megalázza, s érthetetlen mozdulatai miatt nem engedi magasba lendülni.

  Az árnyék helyzete a legutolsó dolog, amire gondolt Mária néne, ahogy ott üldögélt naphosszat a fehér fal előtt, a tornácon. Egy sámlin kucorgott ölbe tett kezekkel, öntudatlanul a portréfestők kedvelt pózában, vaksin fürkészve a beszűkült látóhatárt. Semmi nem pótolja ezt a fáradt évek okozta hátrányt, felugrott néha a sámliról türelmetlenül és reménnyel eltelve valahányszor nyílni vélte a kaput. De világ állva is, ülve is változatlanul ugyanaz, csak a szél rázta a vén kaput, így Mária néne újból visszaereszkedik a sámlira elmerülve megfogyatkozott gondolataiban, továbbra is semmibe véve árnyékának háborgását a fehér fal fogságában.

  Jól meggondolva volt nekik, kettejüknek valaha jobb sorsuk is. Úgy 64 évvel ezelőtt ropták ám a táncot a lakodalomban, s hátravetett fejjel forogtak a táncban, míg Sandru erős karjai fogták a derekát. Ugyan ezek az erős karok építették büszkén a házat is, hiszen ő volt a faluban a legjobb kőműves. Minden egyes téglát saját kezűleg rakott fel, senkinek, se segédnek, se segítő társnak nem engedte, hogy még csak egy ujjal is érintsék azokat. Így is készen lett nyár végére. Ott született mind a négy gyermekük, s ott sétált fel-alá a hosszú tornácon aggodalmasan hallgatva a bentről jövő jajgatást, ahonnan a bába, meg a sógorasszonyok kitiltottak minden férfiembert. Három fiú meg egy leány jött rendre világra, s ez így van jól, gondolták, mert a fiúk majd tovább viszik a nemzetséget, s a leány gondoskodik róluk késő öregségük idején. Csakhogy a terveket az élet mindig a feje tetejére állítja. Sandru soha nem tudott egyetlen gyermekének sem házat építeni: egyik nap lezuhant az állásról, és nyakát szegte. Senki nem értette, hogyan történhetett meg egy ilyen tapasztalt mesterrel, hogy megcsússzon az állás deszkáján. Mária számára a dolog lényege egyet jelentet: megözvegyült - elvesztette szeretett férjét, egyedül maradt a négy gyerekkel, a legnagyobb 16 és a legkisebb 7 éves. Sandru mint kőműves jól keresett, de nélküle a szegénység árnya borult rájuk.

   A segítség a polgármestertől érkezett, aki alapjába véve egy jó ember volt, dacára, hogy meggyőződéssel szolgálta a hatalmat – takarítónőnek vette fel a hivatalba. Fizetése éppen annyi volt, hogy a gyerekeit tudta iskoláztatni, s elküldeni szakmát tanulni, ennél többre nem is futotta. Ha valamelyikük tovább akart volna tanulni, megtehette saját erejéből az esti iskolában, vagy a levelezésin, a gimnáziumra neki már nem maradt tehetsége. Végül aztán egyik sem akar tovább lépni – vagy a tehetség hiányzott hozzá, vagy a lustaság győzött – és megmaradt mindegyik választott mesterségénél. Így elszóródtak a világban, ki erre, ki arra: a legnagyobbik, s a leány Bukarestbe ment gyári munkásnak, az egyik fiú Ploiesti-be, csak a legkisebb maradt vele, gépész lett a Kollektív Gazdaságban. Mikor megházasodott, nem tudott nagy hozományt adni neki, csupán egy paplant, ágyneműt, s néhány kézimunkát, amiket, ő maga varrt.

   Egy darabig azt hitte, azért nem jönnek gyakran hozzá a gyermekei, mert a menyei, s a veje ellene uszítják őket, de később megértette, hogy nekik is megvannak a saját gondjaik, bajaik. Szerette volna gyakrabban látni őket, nem csak pár napra a szabadságuk idején, vagy egy-egy családi esemény: lakodalom, keresztelő alkalmával, amikor mind összegyűlnek. De hát Mircea, a legkisebb mégis csak itt maradt mellette, s midőn megnősült, ő hátraköltözött a külön-bejáratú kis szobába. Azt akarta, segítség legyen számukra, s ne anyós. Így is lett. Nevelte sok szeretettel Mircea két gyermekét, hisz nyugdíjasan ráért, és különben is egy percig sem gondolta, hogy akadályt gördítsen a menye útjába, ha az Ploiesti-be akar bejárni munkába. A háztájiban megkapálta a tengerit, s eladta, legyen miből megvenni a gyerekeknek a kerékpárt, meg a cipőt. Nem várt érte köszönetet, hiszen szerinte ez így volt természetes. Évek múltával ereje kezdett hanyatlani, s a látása romlani, hogy András unokája szembe kacagta, mikor a százast öt lejnek nézte. De hát itt volt mellette Mircea, aki nem hagyja el a nehézségek közepette.

   Az igazi, csúnya öregség végül is elhatalmasodott Mária néne testén. Ereje elhagyta, látása gonosz tréfát űzött vele, s reggelenként mikor leszállott az ágyból meg-megszédült. És eljött az idő, mikor a szerepek a családban megváltoztak, ha senki nem is szólott róla. Csakhogy az öreg falak között változást szült az idő. Egyik reggel Mircea bejelentette, hogy házat vettek egy másik faluban, és délután el is hurcolkodnak, már a teherautó sofőrrel is megbeszélte, aki jön a bútorokat elszállítani. Már éppen ideje volt, hogy legyen saját házuk, s ezt olcsón megkapták. Hiába is mondogatta Mária néne, hogy ez már az ő házuk, hogy nekik marad, de hiába, Mircea költözni akart.

   Mikor magához tért, ott találta magát a hátsó kicsi szobában, András bámulta tehetetlen nagymamáját, és kicsit szégyellte apja tettét. Egy óra múlva búcsút vettek tőle hidegen, akár az idegenek, s otthagyták a hosszú tornácon kábultan, ameddig elborította az est sötétje. Az elkövetkező napok szomorú egyformasággal teltek, ahogy a sámlin üldögélt megfogyatkozott gondolataiba merülve az árnyékával, melyet semmibe vett, és mely elnyúlt a lábainál, s később felkúszott a falra, ahol felkapaszkodott, majd összeesett. Néha a kiskaput megzörgette a szél, vagy nagy ritkán valamelyik városba-szakadt gyermeke.

   És akkor az árnyék még jobban megnyúlik, vibrál az öregasszony körül, rátekeredik a közömbös gyermekekre, beléjük kapaszkodik, hogy visszatartsa őket a magatehetetlen és magányos gazdája mellett. De nincs hangja az árnyéknak, és Mária néne gyermekeiknek nincs se szemük, se lelkük, hogy észrevegyék édesanyjuk szenvedését és öregségét. Ezért látnak a falubeliek a hosszú tornácon csupán két egymásba fonódott árnyékot.