Gyász

Köszönöm a sorsnak, hogy megismertem. Segítségemre volt életem legnehezebb, legszívfacsaróbb időszakában.  Akkor jött, amikor azt éreztem, nem vagyok képes így folytatni.  Hálával tartozom ezért, amíg csak élek. Elsősorban Neki. Másodsorban nem is tudom megnevezni, kinek vagy minek… Ekkora már üressé váltak az esték, tályogossá növekedett az éj, zúgássá a béke, hiánnyá a Férjem meghitt, csendes jelenléte.

Ekkor köszönt be Ő. A valóságban sohasem láttam… És írásban sem beszéltünk túl sokat.  Váltottunk ugyan néhány gondolatot, de csupán azokról a megszokott, lényeges eseményekről, amelyek ott és akkor fontos, nélkülözhetetlen részei voltak az életünknek. Az Övének, s az enyémnek. Lassanként úgy tudtam, úgy éreztem, öröktől ismerem.  Apró érintések a monitoron keresztül, egy simogatás, egy kedves mosoly vagy egy rosszalló feddés, ami épp úgy lényeges, mint a kedveskedés.  Beszélgetések, lehet, mások bugyutának gondolnák, de csak hétköznapiak voltak, amelyek mégis karácsonyi tüzeket varázsoltak szíveinkbe… Hogy miről tudtunk minden egyes napon értekezni? A mindennapi feladatok elvégzéséről, azok sikeréről, a gyerekeink, unokáink okozta örömökről és bánatokról… Mindenről, ami egy ember életét kitölti, ami eltűnik akkor, ha elveszíted a Szerelmed, a Társad és csak a hatalmas csönd marad.  Mert nem láthattam, nem cirógathattam többé Valakit, aki a Társam, a Szerelmem, az életem része, sőt maga az Életem volt évtizedeken át…

És ekkor hozta Őt a Sors az utamba.

Megtörtént. Szinte észrevétlen.  Jöttek az esték, melyekre egyre jobban vártam, a rövid kis néhány szavas gondolatok, közlések, észrevételek.

A legkülönbözőbb témák: mindennapiak vagy különlegesek… Egészen változóak.  Széles skálája az érdeklődésnek. Magával ragadott és megnyugtatott. Rádöbbentem, hogy úgy tartozik az életemhez, mintha örökké itt lett volna. Mint egy rendkívül mély baráti kapcsolat évtizedekre nyúlva vagy egy testvér vagy az ember saját gyermeke, akivel valóban nagyon mély, meghitt lelki kötelék fűz össze: végtelen, határtalan és őszinte, amely csak ritkán adódik.  Miért éppen Ő?  Lehetett volna más is?  Ki rendezte így?  A Sors?  Isten keze?    Vagy a megismerhetetlen és kifürkészhetetlen véletlen?   Célzatos volt?  Sok gondolatom ébredt ebben az időben a hasonlatosságról, az időről, a filozófiákról, s semmire sem kaptam választ. Pedig vágytam, mindennél jobban óhajtottam a bizonyosságot!

Amíg tartott ez a megnyugtató, szinte terápiával felérő esti beszélgetések időszaka, a lelkem szép lassan kezdett megbékélni a megváltoztathatatlan helyzettel. Úgy tűnt, hogy az internet világában egy őszinte, mély és szép emberi kapcsolatra bukkantam.  Bár távoli, virtuális, de mégis mély lelki kötelék. Porrá és tükörcserepekké zúzott lelkem megnyugvásra talált.

Egy idő után azonban minden megváltozott, mint amikor egy szelíd tó jeges hullámokat ver.  Eltűnt az esték meghitt, csendes beszélgetése. Jöttek a számára más irányú érdeklődések, melyek talán az újdonság varázsával hatottak rá is. 

Meg kellett volna értenem. Talán akkor azonnal ki kellett volna kapcsolnom a számítógépet is, és befejezni a csevegéseket, mert ha két ember között a barátság nem azonos mélységű, akkor ott és akkor felbillen az egyensúly.

De nem így történt. Beszélgetése, majd megbékélések és viták sorozata írta immáron a történetünk második fejezetét.  Egy se vele, se nélküle kapcsolat a világhálón, amely hol az egyikünk, hol másikunk részéről kezdődött. És sohasem ab ovo…

És érdekes, de az idő gyógy balzsama hatott: a hatalmas hiány nem volt már úgy jelen az életemben, mint korábban, de átvette helyét egy újabb lelki gyötrelem: egy érzés, amire nem találtam magyarázatot.

Hogy lehet valakihez ilyen erősen kötődni, orosz ruletthez hasonlóan függeni egy érzéstől, egy embertől, akit nem is ismerünk?! Úgy gondolni rá, mint egy hozzánk tartozó, szeretett családtagra?  Ami a legrosszabb, hogy lehet úgy emlékezni azokra is, akik az Ő családját képezik, mintha a mieink volnának… Hogyan lehetséges ez? Lázálom vagy hallucináció… De mégsem, mert ez a valóság…

Mi történik velem?  Hogy eshetett ez meg?  És kínlódás, elhatározások sorozata, amelyek folyton sikertelenségbe jutnak… 

Hogy lehet egy majdnem idegent úgy szeretni, mint egy családtagot? Elnézni és eltűrni minden olyat, amit nem kellene?  Látom a hibákat és nem túlzom el az erényeit sem.  Reálisan ítélem meg a jellemét.  De vajon jól látom-e?  Kételyek gyötörnek. Kétségbe vagyok esve. Nincs kiút. Tudom, igen, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a virtualitás nem valóság.  Megtévesztő lehet.  De elhessegetem magamtól ezt a gondolatot! Nem ebben akarok hinni! Még kapaszkodom. görcsösen szeretném hinni, hogy Ő a másik felem, a lelkem párja… Mégis hiányzik, hogy nem tudok a szemébe nézni annak, akivel beszélek.  Mert sohasem tettem, ezért egy pillanatra sem tudhatom, őszinte ember-e vagy álságos, hamis?

Régóta vergődöm ebben a csapdában és nem látok kiutat. Miért került az utamba?   Mi célja van vele az életnek?

És mégis: Ő segített a fájó hiányt áthidalni. Köszönettel tartozom érte.

Valamint be kell látnom azt is, hogy szinte nem is ismerem.  És mégsem tehetem meg, hogy csak a képzeletemre hagyatkozva ruházzam fel bármilyen tulajdonságokkal…

Kell, legyen megoldás! Jönni kell valaminek, ami segít!   Hogy ne képzeljek, ne ítéljek, és ne szeressek valakit úgy, ahogyan nem kellene…

Várok.

Talán az Idő, talán az Út, talán a Csönd lesznek segítségemre, vagy nincs is Út, csak mi magunk egy burában egyedül?

Nem tudom.

Magányos vagyok és fáj… Minden egyben sajog…

Talán a Kegyelem…

Nem tudom.

Még értem a nyelvet és már nem félek semmitől sem!