Tomor Gábor: Ami maradt

Töredékek,
fájók,
kínoznak,
tehetetlen emlékezőt...

Micsoda násznap, féktelen vígság!,
tombol a jónép, még zajlik a bál,
mindenki forgatja, így izzítva társát,
hervadt, agg alak, csak ő ül az asztalnál.

Látja magát a régmúlt ködében,
párjával egymást ők is szerették,
ám kinek évei eltűntek a mélyben,
annak is örülhet, ha még elviselnék.

Magánya fojtó, világa karám,
űzött kor mérge szikkadt testében,
– távozni kész régen, bár hamar elhívnák! –
szorong feketében, rideg levegőben.

Bús emlékein gyötrődve gondol
tünékeny léte nyűtt értelmére,
hogy mi mindent kapott kölcsönbe a sorstól,
és végül is mi lett tűrt élete bére.

Nem szólnak hozzá, meg ő se szólal,
növelje tán az ifjak terheit?
Már senki nem hallja a szégyenlős sóhajt –
vajon mit keressen önzőn még mindig itt?

Ami maradt, ami jár még neki,
a mindennapok ajándéka –
kútjába mélyedhet,
Istent is remélheti.