A kurva

1.

Már hajnalban felébredt, mégis pontosan látott körülötte mindent a szobában. A felkelő nap fényei olyan sikerrel próbálkoztak szétfeszíteni a redőny réseit, hogy bár nehezen, de sikerült bejutniuk. A szemét csak alig résnyire nyitotta ki, szinte nem is érzékelt semmit csak élvezte a tegnapi alapos nagytakarítás, a függönymosás kellemes illatát. Először lehunyt szemét szoktatta a félsötéthez, aztán teljesen váratlanul felemelte a bal lábát, és amint végighúzta kezét rajta, rémülten konstatálta, hogy szőrös.

      „Te jó szagú… ó, ez nem lehet igaz! Nem létezik, hogy indulás előtt még ezt is meg tudjam oldani!”

      Egyetlen mozdulattal kiugrott az ágyából, és félálomban vonszolta magával a saját ágyneműjét az előtérig. Aztán jól megpüfölte, és behajigálta a többi ágynemű közé. Mindezt olyan halkan és rutinosan, hogy Zoli, aki békésen szundikált tovább, meg se rebbent a halk zajtól. Kivágtatott a fürdőszobába, és beindította az este

megtöltött mosógépet. Aztán előkapta a hideg gyantát, bement a gyerekszobába, hogy addig is az ő kis drágája közelében legyen, és ott, az alvó gyermek mellett ülve kezdte el magát szőrteleníteni. A gondolatai természetesen vágtattak közben, mert szerencsére azzal nem zavart senkit.

      „Hogy az égben nem tudtam én tegnap elmenni Andreához? Pillanatok alatt lerántotta volna rólam ezt a rengeteg pihét. Már mindegy, már benne vagyok, most végezhetem magam ezt a nyomorult műveletet, és Zolika, mint okos nagyfiú, kénytelen lesz Vivient elvinni az óvodába. Legalább ő is cselekszik valamit. Én viszont kapkodhatok, hogy minden el legyen rendezve, mire indulnom kell. Ha ezzel elkészülök, gyorsan különválogathatom a gyermek ruhácskáit, hogy kitalálja apuka, melyik darab mire való… Előtte viszont megterítek nekik a reggelihez. Pattogok, mint a nikkel bolha: sitty-sutty… No, kész, most irány a fürdőszoba!

      Jól van Karola, ügyes voltál! Csak így tovább! Tovább, tovább!

      Kézmosás, terítés szépen, takarosan, így, a szalvétát is, kirámolás a hűtőből, a vajat mellé, a paradicsomot is, remek! Konyhakész, befejezve. Akkor most rendszerezzünk ruhácskákat!

      Istenem, de cuki ez a kis ruci! Úgy imádom az én kincsecskémet benne!

      Lehet, hogy nevetséges vagyok, de nagyon vágytam rá, hogy megvehessem neki. Drága. Igen. De meg tudtam venni, és ez a lényeg. A gyerekemnek vettem! A gyerekemért mindent! És most indulok tusolni, mert nem késhetek! Iboly agyon is ütne. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.”

      Már folyt is a víz a nyakába. A haját most nem mosta, nem ért rá szárítani. Krémek ide, parfüm oda, király! Ott állt előtte agy jól vasalt, csillogó fehér blúzba öltözött leányka. Szépen fésült barna hajjal, barna szem, kihúzva, rózsaszín púder, ugyanolyan rúzs. Zsenge lányka, karcsú, mosolygós, karcsú lábak. Ezt mutatta a tükör. Egy kis sötétkék sállal tette magát még kislányosabbá, sötét szoknya, és már vágtatott is a taxihoz.

      Szóval nem sikerült elkésni! Remek! Iboly ott állt a főbejáraton kívül.

      — Gyere gyorsan, mert ez még el akar menni a kormányülésre is! Csak ügyesen! Hívj, ha végeztél!

      Már be is belépett a liftbe, és indult a megjelölt emeletre. Az ajtó előtt még megigazította a szoknyáját, blúzát, és kopogott.

      Az úr feküdt az ágyában és dolgozott. Hasán a számítógépe, és feszülten olvasott valamit. Ő tudta, hogy nincs rajta semmi a takaró alatt. Közelebb lépett, és mosolyogva, enyhe hunyorítással elvette a készüléket, és óvatosan odahelyezte az ágy melletti székre. Aztán leült az ágy szélére, megsimogatta az őszülő szőrös arcot. A mellkasán is megborzolta egy kicsit a szőrzetét, de nem anyáskodva, hanem lassan, finoman. Aztán rutinosan indult ujjaival lefelé. Még az ágyékára is rászánt egy kis időt, pontosabban annyit, amennyit szükségesnek érzett, matatott, simogatott egy kicsit, majd kipenderült az ágy végéhez, és gondosan, a jól begyakorolt mozdulatokkal izgatóan vetkőzni kezdett. Míg egyenként, és módszeresen leszedte magáról a kisiskolás ruhadarabokat, azt gondolta magában: bár nagyon szereti az ő Zolikáját, az isten tudja, mikor részesítette hasonló élményben.

      Végül ruhátlanul besuhant a férfi ágyába. Kezét már nem vitte el a mellkas irányába, megmaradt a köldök alatt, és konstatálta, hogy bőven el tud menni az úr a kormányülésre.

      Amint kilépett a forgóajtón, felhívta Ibolyt, hogy indul a stúdióba.

      Maguk nevezték el így a helyiséget, amelyet négyen béreltek egy keramikus özvegyétől. Kényelmesen elfértek benne, mindenkinek megvolt a munkahelye, ahol az agyagot formálta, az égetést pedig hol közösen

oldották meg, hol egyénenként, attól függően, hogy mennyi az égetni való. Ezen soha nem volt vita, egyáltalán soha nem volt vita.

      Szervezés kérdése az egész. Mindannyiuk szerencséjére egy rém rendes társaság találkozott itt össze, azon kívül ő volt akkor az egyedüli nő, és ez önmagában is könnyűvé tette a dolgot. Mellesleg nem is kellett semmin könnyíteni. Tetszettek egymás munkái, mindenki segítőkész volt a másikkal, és főleg akkor dolgozott, amikor jólesett neki. Vele is előfordult, hogy este, amikor lefektette Vivient, még bejött egy kicsit, mert hajtotta valami. Az is megtörtént, hogy innen ment el Iboly hívására valahová.

      Iboly. Nem is tudja már, hogyan kezdődött. Egyetemista korukban Iboly lett a szobatársa. Még lakott egy lány a szobában, valami Kati, de olyan tapló volt szegényke, hogy azzal nem lehetett mit kezdeni. Ez nem jelenti azt, hogy lenézték volna, vagy rosszul bántak vele, de mégsem alakult ki köztük barátság. Csak amikor kettesben maradtak a szobában, és áhítozva látták Iboly szépséges fehérneműit száradni, vagy a csodálatos pulóvereit, amilyenek mellett ők meg sem mertek állni, ha egy kirakatban látták, akkor dicsérték, méltatták, és csodálták, de soha nem irigyelték.

      Ő, Karola, ha tehette, minden hétvégén hazament a falujába, mert nagyon vágyott az övéihez, noha tudta, hogy családja kasszáját megterheli a gyakori utazás. Egy ilyen alkalommal találkozott egy lánnyal a múltból. Korábban együtt járt vele általánosba. Cigánylány volt, de tiszta, jó tanuló, aki akkor azt bizonygatta, ő bizony továbbtanul, vinni akarja valamire. Most kiderült, nem lett belőle semmi.

      Pontosabban ez nem igaz, mert valami lett belőle, csak vélhetően nem ezt tervezte.

      — Mi van veled, Nóri? Mesélj magadról!

      Mindketten kerékpárral jöttek, kibicikliztek a faluból, és leültek az árokparton. Nóri ötlete volt. Nem akarta, hogy Karola együtt mutatkozzon vele.

      — Komolyan gondoltad, hogy ne lássanak veled? Én nem szégyellem, hogy cigánnyal barátkozom, Nóri.

      — Elhiszem, de valamit tudnod kell. Már nem csak az a baj, hogy cigány vagyok, hanem az, hogy kurva lettem közben. Nem is tagadom, és nem is szégyellem, csak a szívem sír néha azért a kislányért, akinek olyan nagyratörő álmai voltak.

      — De hát mi törtét veled, Nórikám? Hol kaptál gellert?

      — Hol? Mit gondolsz? Itt Magyarországon. Semmi különös nem történt, csak a cigányságomtól nem tudtam megszabadulni. Gimnázium? Hát hogy képzelem én? Ebben a házban senkinek nincs munkája, segélyből élünk,

csak nem gondolom, hogy majd itt urizálok az ő fejük tetején? Kész. Maga a család tartott vissza. A saját családom. Akkor még nagyon akartam. Úgy terveztem, elmegyek dolgozni, összegyűjtöm a pénzt, azon kitaníttatom magam. Én, naiv liba! Hát aztán hol dolgoztam volna? Nézz körül! Kinek van itt munkája? Senkinek. Nem nekem, senkinek nem jut itt munka! Majd pont nekem adnának! Gondold végig! Ha valahol, bárhol akad egy munkahely, és ketten jelentkezünk rá, én meg egy szőke, ki nyeri el azt? No, ugye? Hát bizony nem én! Hozzámentem az Oláh Janihoz, aki cigány, mint én, és ő is elvégezte a nyolcat, őt sem taníttatta a családja, mert ezek a mieink, végképp nem érzik, hogy a tudás érték, merthogy itt nem is az. Tehát azt sem fogják fel, hogy azért tenni is kéne valamit. Csak azt látják, hogy mennyi magyar erőlködött körülöttük, taníttatta a gyerekét, és azt is ők tartják el, mert nincs munkája. Mire ment a tanulással? No? Oláh Janival jól megvoltunk. Megmondtam neki, mindegy, hogy mit tesz, de örökké tegyen valamit. Cselekedjen. Ásson árkot, metsszen fát, takarítsa az utat, javítson kerítést, ha kell, ha nem. Lássák, hogy dolgozik. Így is azt mondják, büdös a cigánynak a munka! Nem csak ránk, mindenkire mondják, aki nem dolgozik. Hát ő menjen napszámba,

vágjon fát, hordjon szemetet, csak ne üljön itthon. Így is tett. Otthon. Csak éppen a munkája nem kellett senkinek. Akik szidják a cigányt, azoknak sem kellett, akik nem, azoknak sem. De a gyerekem megszületett, s annak csak egy ideig volt elég az anyatej, mert nő, fejlődik, eszik, kinövi a cipőt, Jani pedig nem tud mit kezdeni az erejével. Elment a polgármesteri hivatalba is, de csak a támogatandók listájára vették fel. Munkát ők sem tudtak adni neki. Amikor már több volt kettőnél, kicsíptem magam, és kimentem a benzinkút mellé, a kamionsorra. Képzeld, a fenekem kellett! Az nem volt cigány. Undorodtam, minden bajom volt, de annyi pénzt mindennap megkerestem, amennyiből megéltünk. Persze most mindenki másért utál. A cigány azt mondja, szégyent hozok rájuk. A magyar azt, hogy büdös kurva vagyok. Csak szegény Jani nem meri kinyitni a száját, mert szégyelli ugyan, amit művelek, de neki is üres a marka.

      — Nórikám, én nem szóllak meg, csak fáj a szívem érted. Többet érdemeltél. Csókolom a kisfiadat, és ha hazajövök, üzenek, hogy gyere el hozzánk. Nálunk beszélgetünk majd.

* * *

Karolát Pesten sokáig foglalkoztatta Nóri esete, még Ibolynak is feltűnt, hogy gyakran elmélázik. Elmesélte neki a találkozását Nórikával.

      — Mondok én neked valamit, te világ tisztessége! Pontosabban most inkább kérdezek. Mit gondolsz, nekem miből vannak a szép cuccaim, amelyeket olyan áhítattal nézel, mint a virágvasárnapi körmeneten a szűzanyát? Csak nem képzeled, hogy az apám munkanélküli segélyéből vettem őket? Másnak nem említhetem meg a nevét, de használd már végre a szép két szemed, és láss! Most úgy teszek, mintha valami titkot árulnák el neked, pedig rajtad kívül mindenki tudja. Nagyon fontos, hogy egy lánynak legyen elég esze, ellenkező esetben mindenki átgázol rajta. Ez tuti. Az ész roppant fontos tulajdonság, és akinek van rá módja, hogy használja, nagy dolgokra képes! Tudjuk jól, hogy ami körülöttünk létezik mind az emberi elme szüleménye, teremtménye. Minden, ami körülvesz bennünket, és széppé varázsolja a mindennapjainkat, könnyebbé teszik az életünket. De az mind pénzbe kerül. Mondjam, hogy azt is mind az ember alkotta, amivel megkeserítheti, tönkre teheti egymást, akár a földgolyót is? De hidd el nekem, hogy van egy másik szervünk, kicsivel lejjebb, s azzal is irányíthatjuk az életünket. Mi nők. A másét is. Az urak ugyan nem tudják, meg tiltakoznának is nagyon, ha hallanák, amit most mondok, de hidd el, mindent el lehet érni általa. Különösen, ha még az eszünket is használjuk vele egy időben. Ezért, ami itt lapul nálad is, már háborúk is dúltak, kitörtek, elnémultak, öltek érte, miatta, s teszik napjainkban is, de főleg sok pénzt is lehet vele keresni. Persze, ehhez hozzá tartozik, hogy ne legyél finnyás! Mert szép dolog, hogy elvégezzük az egyetemet, de nem árt, ha tudod, hogy azzal egy hónap alatt keresünk majd annyit, amennyi máshol bejön egyetlen alkalommal. Mondjam, hogy az is előfordulhat, hogy munkát sem kapsz a diplomáddal, s akkor jössz rá, hogy kincs rejtőzik a bugyidban.

      Nagyon megalázónak tartotta ugyan a beszélgetést, de nem sértődött meg. Már önmagában azon is meglepődött, hogy nem sértődött meg. Úgy látszik, a találkozás Nórival kinyitott benne egy kiskaput. Vagy elzárt. Jó ideig nem folytatták a témát, de amikor legközelebb megcsodált egy újabb darabot Ibolyon, az ismét folytatta a meggyőzését. Érezte, hogy a terep elő van készítve, hogy Karola nem sokáig vonakodik már.

      Elmondta, hogy ő is elzárkózott sokáig, még a gondolatától is, hogy ő meg egy idegen, összefeküdjön, de nagy volt az öröme, amikor nem kellett pénzt kérnie többé az anyjától, mondván, hogy ösztöndíjas lett. S látta, mint könnyül meg az anyja. Mert sajnos, nagy teher a szülőkön a taníttatás, ha nem pénzes emberek.  

      Még mindig nem esett bele az Iboly ásta gödörbe, de már nem húzta ki magát azokból a közös szórakozásokból, amelyeket eddig elkerült. Sőt, az is megtörtént vele, ami a többi lánnyal már jóval korábban, hogy lefeküdt egy kedvére való fiúval. Természetesen egy csóróval. Ő aztán igazán vonzza a szegénységet. Azt ugyan nem tudta, hogy mije van a választottjának, sőt, semmit nem tudott róla, de tetszett neki valamelyest, és szinte kiválasztotta az „elsőségre”. Túl akart lenni az élményen.

      A fiú, Misu, szintén először jött el ebbe a társaságba, és láthatta Karolán, hogy hasonszőrűek. Szinte összebújtak. Annak pedig, hogy az első élményt együtt gyűjtötték be, olyan érzések alakultak ki bennük, mely közel állt a szerelemhez.

      Másnap is keresték egymást, s amikor a lány kilépett a kapun, hogy elmenjen a szokásos kerámia szakkörére, a fiú vele tartott. Ott pedig ő is kapott egy agyagos ruhát, és egy üres helyet, s úgy belemerült a jó játékba, hogy óra végére egy remek kis agyag fickóval lepte meg a többieket. A vezető kérte, hogy járjon el rendszeresen. Tehetséget látott benne. Karola is örült neki, hogy ily módon többször találkozhatnak, túl azon, hogy nagyon tetszett neki Misu munkája.

      Végül a fiú úgy döntött, hogy kilép az egyetemről, és keramikus lesz.

      Lett is, méghozzá sikeres, elismert keramikus. Később.

      Karola ezt a félévet még végigszenvedte, de közben érezte, hogy nem neki való, őt a kerámia vonzza igazán. A szerelem is a szakkörhöz kötötte. Misu jó szerető volt. Szenvedélyes és tapasztalatlan. Miként ő. Együtt tanulták, egymásért tanulták az örömszerzés különböző módját. Időnként még egy füzetet is böngésztek, vihogva állapították meg, hogy nincs nekik szükségük könyvre, ráéreznek maguktól a módjára.

      Gyengédség, és odaadás lengte őket körül. Mostanában Iboly is elhallgatott, csak az új szerzeményeit mutatta meg időnként.

      Olyan szép volt, olyan nyugalmas és bensőséges minden körülöttük, hogy a lány úgy érezte, túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen, hogy sokáig tartson. Gondolatok ritkán születnek meg véletlenül, és a boldogság is természetesnek tűnik, amíg valódi. Amitől megfogant a kétely, tulajdonképpen azért volt, mert mostanában Misuval gyakran megtörtént, hogy megállt, és furcsán, mereven, kiismerhetetlenül nézett a lányra.

      Szokatlan, félelmet keltő volt a tekintete, az arcjátéka. Ha kérdezte, miért néz ilyen furcsán, titokzatosan elmosolyodott, de ez a mosoly leginkább fintorra hasonlított, korántsem vallott gyöngédségről, nem volt meggyőző erejű.

      Amikor egy ilyen hosszas nézelődés után az első pofont lekente neki a szerelme, megállt a szíve egy másodpercre. Nem értette, mi történt, főleg miért, hiszen nem is követett el semmit, májkrémes kenyeret kent maguknak uzsonnára. Kinn az utcán elviselhetetlen hőség tombolt, de a stúdióban működött a klíma, és csak ketten tartózkodtak a helyiségben. Előzőleg körbefonta rajta a karját szerelmesen, most viszont furcsán, és idegenül nézett rá. Ezt, sajnos nem lehetett nem észrevenni. Később, amikor a kenyeret kente, a fal mellé húzódott, de a fiú akkor is csak fürkészte pillantásával, s ez a jelenet már rosszat ígért. Aztán hozzálépett, és ütött. Zúgott a füle, vibrált a szeme, megállt az esze, és nem értette, ami történt. Hogy’ lehetséges, hogy valaki megüsse a másikat?

      Vele ilyen még nem történt meg korábban. Náluk, a családban nem volt szokás a verekedés, különösen nem ok nélkül. Úgy megrendült, szóhoz sem jutott, majd később feltette a leghülyébb kérdést, amit természetesen nem kellett volna: „Mért tetted?”

      Válasz ugyan nem érkezett, de a fiú ajka körül ismét olyan mosoly rajzolódott ki, amitől megrémült. Riasztó érzés kerítette hatalmába, mégis elkövette azt a szamárságot, hogy felengedett, amikor hozzálépett, bocsánatáért esedezett, s bizonygatta, hogy többé ilyen nem fordulhat elő.

      Aztán az egész történet a feledés homályába merült. Nem ismétlődött meg többé, s Karola már-már biztonságban érezte magát. Szinte el is feledte. Aztán eljött az ősz, tovább nem vehették igénybe a kollégiumot, a lány ráakadt a valóban lehetetlen albérletre. Abban sem pihenni, sem elrendezkedni nem lehetett. Szűk és lehetetlen szobácska volt, de úgy vélekedett, hogy addig meghúzzák itt magukat, amíg jobbat nem talál. Itt ütötte meg ismét Misu, és ugyanakkor nagyon durván, keményen követelte, hogy menjen le az utcára strichelni. Már ez is annyira megalázta, hogy nem jött ki hang a torkán, de a fiú még erre is ráfejelt. Minden magyarázat nélkül közölte, hogy ő nem nélkülöz tovább egy ilyen jó nő mellett! Különösen, ha még abban az élvezetben is része lehet, hogy nézheti a dugást a szomszéd szobából…

      Szó nem hagyta el az ajkát, de gondolkodás nélkül bedobálta holmiját a bőröndjébe, és úgy, ahogy volt, elment a rendőrségre. Feljelentést tett, és kérte, vegyenek az arcáról a hátáról, a karjáról lenyomatot, mert még mindig érzi az ütés helyét. Amíg ez megtörtént, behozták a rendőrök a fiút, és valami lágy anyagba nyomták a tenyerét. Karola elment, s remélte, hogy ez a vizsgálat távol tartja tőle a fiút örökre.

      Az, hogy ő megsértődött, összeomlott, befejezte a Misu-kapcsolatot. De ettől még nem volt fedél a feje felett. Tudta viszont, hogy elfogadható lakások megfizethetetlenek számára. Az ő kerámiái pedig, bár már arattak némi tetszést helyenként, igen olcsón keltek. Egyetlen pillanat alatt villant be az agyába, mit kell tennie. Egyetlen árva pillanat elég volt ahhoz, hogy döntsön.

      Amit vállal — mert mostantól igenis vállal —, csak munka lesz számára. Méghozzá olyan munka, amit megfizetnek. Jól. Jobban, mint azt, amit szeretettel végez. Attól elkülönül, azt „nemisvolt” eseménynek tekinti. Ha Misu ilyen megrendítően aljas, hogy nem csak a pénzt várja el tőle, de még élvezni is óhajtja a látványt, amibe kényszeríti, ennél százszor különb lehet az, aki pénzért várja el tőle az élményt. Tehát legyen!

      Felhívta Ibolyt, és kérte, segítse ki egy lakbérrel. Csomagját elvitte a lányhoz, és elindult megfelelő lakást keresni. Nem mondta el, hogy rászedett, hülye libának, kivert kutyának érzi magát. Semmit nem kellett mondania, pedig nagyon vágyta kiönteni a szívét, elmondani élményeit, de nem volt rá szükség. Iboly nem kérdezett.

      Tudta, ha Karola hozzáfordult, nincsenek, nem lehetnek kellemes emlékei. Ha úgy döntött, félredobja a tisztességet, akkor nagyon tisztességtelen élményekben volt része.  Neki tehát most keresnie kellett számára egy egészséges, középkorú, tapintatos urat. Persze, hogy tudott ilyent. Többet is. Jó az adminisztráció a csapatnál. A jelek szerint minden feladatot más old meg. Van, aki csak könyvel, más beszervez, sőt olyan is van, aki időt egyeztet. Különböző nyelven. Ez igen!  Meg van ez szervezve, kérem!

      Amint berendezkedett az új otthonban, kozmetikushoz, fodrászhoz ment, masszíroztatott, hogy ellazuljon. Szabad idejében pedig pornófilmeket nézett. Émelygett, és tanult. Meg kellett tanulnia mindent, amivel elhiteti azt is, amit nem érez. És szólt Ibolynak, hogy rendelkezésére áll. Ő pedig a megfelelő időben elkísérte a címre. Meglepődve nézett fel a bejárat fölötti feliratra. amint megérkeztek. Hiszen ez egy szálloda! Ráadásul a legdrágább a városban.

      — Igen. Ez szálloda. Ide csak azt hozom, aki nyelveket beszél. Szerencsés vagy, hogy amikor nem vettek fel egyetemre, azonnal nyelveket kezdtél tanulni. Angollal, franciával mindenhol elboldogulsz. Ez az úr külföldi, angolul beszél, mindig ebben a drága szállodában száll meg, amikor Pestre jön. Ha megszeret, mindig téged kér majd. Euróval fizet. Ott a lift. Megvárjalak?

      — Várj, ne menj még! Felmegyek, kopogok, de mit mondjak?

      — Semmit. Majd ő kezdeményez. Indulj!

Folytatása következik.