RABszódia

Véget nem érő, embert nem értő káosz.
Pusztába kiáltott szó, disznónak szórt gyöngy itt a pátosz.
Isten hangja megfakult, visszhangot nem verő tenor, gyönyör…
Ordíts, ha úgy érzed, nem bírod, ha életed tipor, meggyötör!
Hátad mögött elhaló léptek zaja omlik lábad elé, dúl a mulandó csönd.
Meggörnyedt hátad, egyenes karod lehúzza földre sorsod, a gondbőrönd…
Kenyered nem talál részvéttel teli, némán tiltakozó szájat.
Csak szíved dörömböl, mint ketrecét rázó állat!
Alkonyi fényfoszlány keresi a kiutat, de késő.
Mennyországba menet hiányzik neked egy lépcső…
Ördögi mókuskerék, amiben forogsz, te művész.
Örök mementó, menedék helyett vár Hádész.
Országút pora mit eltehetsz holnapi napra.
Koldusként gazdag, ki meghív egy újabb falatra…
Fogyasztod a sok mérhető kiló métert.
Meglehet, a végén ők fogyasztanak el téged…
Nem tesz tönkre, ha rosszat mondanak rólad.
Dobd rá a rönkre és törd csontját bicsaklott lónak!
Bocsáss meg annak ki bitóra juttat téged.
De ne felejtsd őt és csörgesd a láncot kérlek…
Újszülött öreges, elnyűtt, fáradt hanggal.
Sztrájk miatt lekéste csatlakozását az angyal!
Jobb, ha magad ácsolod össze a kereszted.
A neved rajta, utánad viszik, ha elveszted…
Éhes világ, vérebek, verebek, patkány rágta póráz.
Ha a parkban érnek, maradhat belőled csontváz…
Szívj levegőt, úgysem tudsz leszokni róla.
Az élet most egy nehezen teljesíthető kvóta…!