A Kultúra monológja

Ember szellemének tükrében 
megpillantom ősi magam, 
Lélek szövetébe fűz régen, 
mitől lettem halhatatlan; 

olykor a megfogható részem 

ledobja az idő-szurdok, 

ám letűnten morajló népem 

emléke csak engem suttog. 

Ellenpárom az őstermészet, 

de sohasem ellenségem, 

ami Forráscseppet felém vet, 

az az örök békességem. 

Fénylő értelem-szőtte ruhám 

sohasem elavult gúnya, 

s légi pillérem döntése után 

is csak maradok: kultúra.