A lét mindig bizonytalan

Ó, ó, ó, ó, ó, ó, de csodálatos az érzés, amiben lubickolok! Ha tudnám, ha képes lennék rá, világgá kiáltanám az elragadtatásomat, az örömömet, mert most már bizonyos vagyok benne, hogy az, az érzés, mely bizonytalan ideje itt él bennem, mint sejtés, már bizonyosság! Érzem, és tudom, hogy ez az állandóan velem levő öröm, a létezés bizonyossága! Az életé. Élek! Élek! Igen, élek.

Még alig-alig létezem, s tudom, hogy abból, amit az evolució korombeli formájából felmutathatnék, minden, csak nem vonzó. Még csak nem is emberi. Az orvosi neve is szokatlan: főtusz. A magzati élet első három hónapjában levő képződményt nevezik így. Még nem emberi. Ez vagyok én. Ha be akarnám mutatni azt a szokatlan és fura lényt, aki már megfogant ugyan, és hallható a szívhangja is, de formátlan, azt mondanám, hogy egyik végemen egy jókora gömbféle izé helyezkedik el, mely szinte alig folytatódik a másik végen egy eldeformálódott tölcsérben, s máris vége van.

Nem gondolom, hogy vonzó látványt mutatok, de eltelik egy kevés idő, és máris változom. Szépülök. Természetesen ahhoz képest, amilyen voltam korábban. Nem leszek gyorsan szép. Még nem látszik rajtam, hogy ember lennék, még cica is lehetnék, de kialakulhatna belőlem vagy bármely emlős. De már élőlény vagyok. Igenis. Mert ebben a nem nagyon mutatós, testnek sem nevezhető kis valamiben már minden jelen van, amiből egyszer előbújok, mint pillangó a bábjából. S leszek okos, szép, erős, mindent elleső, megtanuló, magáévá tevő alkotó ember. A mindent megvalósító ember.

Ha leszek. Ha ugyanis engednek élni. Mert az már bizonyos, hogy létezem. De, hogy maradhatok-e ebben a kellemes, meleg, nyugalmat és békét közvetítő közegben, amelyben roppant finom dolog növekedni, elmélkedni, tervezgetni a várható jövőt, rövid ideig szundikálni, nagyokat aludni, az még nagyon sok mindentől függ ám!

Elképzelhető, hogy akarnak engem, megszületek, és kiderül rólam, hogy sérült agyú gyermek vagyok, aki egész életében csecsemő marad, és mások támaszára szorul. Az ilyen kis tehetetleneket jóval korábban a mi korunknál, elvitték a Taigetosz hegyére, s bedobták a sziklák között csobbanó tengerbe. Hiszen az élet nehéz, még az épeknek is, nem kell több éhes száj, ha annak sem jut elég, aki meg tudja fogni a munka végét.

Esetleg torzszülöttként érkezem, s meg sem várják, míg kiderül rólam, hogy az átlagosnál is magasabb az intelligencia quotiensem, máris rám dobnak egy nehéz párnát, amely alatt örökre elszenderülök.

Megtörténhet, hogy az, hogy aki most tapogatja a hasát, s reggelenként émelyeg, hány, undorodik mindentől, amitől eddig nem, úgy dönt, hogy elég már neki az a sok büdös kölyök, aki körülötte nyavalyog, és ordít fénylő orral, miközben az ő szoknyáját ráncigálja, kenyeret követel, mert éhes.

Inkább elmegy a bábához, hogy tegyen valamit. Dugjon fel neki egy jó hosszú gyökeret, s tépje ki onnan ezt a még nem is élőt…

Vagy nem bízik a katonájában, mert a katona minden szoknya alá benyúl, de könnyen máshová helyezik, s mire felsír az újszülött, már azt sem tudja, hogy a lány szőke volt-e, vagy barna. A lány pedig, aki rázkódva zokogja párnájába szerelme minden keserűségét, úgy dönt: Megszülöm, kell nekem, hiszen az ő vére!

De dönthet másként is!

Az én létem tehát mások döntésének a függvénye, s a koré, amelyben élünk.

Hogy honnan tudom? Hát, tapasztalatból. Már sokszor éltem, és sokféleképpen. Voltam férfi, nő, gyermek, de mindig én döntöttem el, hogy akarok-e ismét belegabalyodni egy földi játszmába. S, lehet, hogy megdöbbentő, de már többször vágytam rá.

Amikor először mentem el az élők közül, és a fáradt, megviselt testből kiléphettem végre, úgy döntöttem, soha többé nem akarok lakója lenni ennek a bolygónak. Soha többé élet.

Akkor az, ami megmaradt belőlem, a láthatatlan energia, a többi az űrben levő energiával egyesült, melyből olyan tömény erőt kaptam, mely pillanatok alatt regenerált. Már el is feledtem, mik történtek velem korábban. Akkora erőnek, energiának lettem a morzsája, mely tenyerén tarja a bolygókat, vigyázza, hogy az élőlények le ne zuhanjanak, inkább mágnesként vonzza őket.

S amint láttam, mint élnek, dolgoznak, netán lopják a napot a földiek, ismét kedvet kaptam egy kalandra. Eldönthettem, hova kívánok születni, kik legyenek a szüleim. Milyen élményekre vágyom, üres vagy zsúfolt hétköznapokat szeretnék magamnak. Hol, mikben lehet részem? Tanulni, vagy dolgozni óhajtok később. Ott volt előttem filmszerűen számtalan lehetőség, s én választhattam.

Sokat tapasztaltam. Már tudom, hogy az emberek ritkán olyanok, amilyennek mutatják magukat, de láttam azt is, hogy maga az élet, mint torzíthat el pozitív személyeket is. Láttam milyen a gőg, miként sodor fals utakra a hatalomvágy. Csodáltam a szerénységet és a méltóságot, még a balgaságot is inkább, mintsem az előre megfontolt gazságot.

Sokat tapasztaltam azokból a dolgokból, amit az előttünk élők gyűjtöttek össze számunkra, s lám, most ismét útrakész vagyok, csak izgulok kicsit, hogy átjutok-e a selejtezőn. Aztán ahogy növekszem bent, abban a csodás közegben, fokozatosan felejtem el a film élményét, mely miatt idejöttem. Majd jön a születés élménye, s elmém mindent eltöröl, aminek eddig az ismerője voltam, és buta kis csecsemőként kezdhetem az anyatejjel.

Izgalmas nekem ez a század. Bár azt hallottam, kevésbé éles az elme, mint a korábbi századokban, azt mondom, ez később derül ki. Ha így lenne is, semmi baj, így legalább kevesebbet ártunk egymásnak. Különben is az embereket lefoglalják a márkás kocsik, a drága motorok, a távoli utak, legfőképpen a gyűlölködés. A szerzés öröme.

A földnek ezen a részén még ritkák a bombarobbanások, a tömegfélelmek, és remélem az utódaim nevében, hogy nem ismétlődik meg az a borzalom, mellyel a 20. század traktált minket.

Most tehát arra várok, mit dönt az a magas karcsú szőke nő ott az ajtónál. Ő szedett le a csillagokról, de megingott a szülőkedve, mert rájött, hogy a fiúja átverte. Esetleg nem akarja a fajtáját szaporítani, akkor nekem annyi! Még bemegy az orvosiba, s ha a karcsúsága mellett dönt, kap egy frissen húzott ágyat, és vacogva várja, hogy hívják a műtőbe. Akkor majd én is vacogni kezdek. Most még reménykedem.

Fogynak a reményeim. A szőke levetette utcai ruháját, ledőlt a párnájára, és várja az orvost, akinek átadta a borítékot.

Hat ágy van ebben a teremben. Hallottam, amikor az egyik nőhöz bejött az orvosa, és szelíd erőszakkal meg akarta győzni, hogy mennyire szeretnék ezt a babát a gyerekei. Milyen boldog kacagások vidítanák fel a házat. Ő sírt, és azt mondta, de mi történik velük, ha elveszti az állását? Akkor három kéri az ennivalót?

Csak feküdt az ágyban és sírt, aztán felugrott, magára kapkodta ruháit, és eltűnt a kórteremből.

Jött egy nővérke, hogy Ferenczi doktor várja a szőke nőt. A szőke felült, és azt mondta: Várom Ferenczi doktor urat. Mereven ült ágyunk szélén, nem bújt bele papucsába, csak rajta tartotta talpát. Amikor megjelent az orvos gumikesztyűben, az én szőkém azt sírta felé: Meggondoltam magam! Ne haragudj, nem tudom megtenni! Ekkor Ferenczi doktor lehajolt, és megcsókolta a kezét. Még egy nő jött ki velünk az ajtón.

Most már biztos, hogy megszülethetek, de el kell ismerni, nem könnyű a 21. század emberének lenni. Itt ez a világválság, amelyben kormányok buknak meg, országok mennek tönkre anyagilag. A népek tiltakoznak, minden ellen tiltakoznak. Szünet nélkül tiltakoznak. Utcán zászlókat lengetnek, ágálnak, mindenki mást vádol, mert az egyén és a társadalmak nehezebben élnek. Utcákon házilag gyártott bombák robbannak, tépnek szét házat, járművet és embert, az éhezők lopnak, a meglopottak az öklüket rázzák.

Ebbe a gyönyörűségbe érkezem én, és remélem, mire megnövök, már szebb lesz az élet.

- Nincs szerencsém, mint kurvának a tisztességhez.

Ezt a mondatot a szőke mondta a barátnőjének.

- Már biztos vagyok benne, hogy minden fillérért meg kell küzdenem, mert ez a pasi most kilépett az életemből. Mintha minden és mindenki ellenem tenne. Ha ezt a gyereket megszülöm, márpedig megszülöm, fiúkat fogadhatok, férjhez menési esélyem pedig a 0-ra csökkent.

- Igaz, hogy én is átvertem őt, mert nem szedtem a tablettát, holott tudhatnám, hogy gyerekkel nem lehet férjet fogni. De hát, szeretem, s úgy vélekedtem, ha gyereket várok tőle, biztosan engem akar. Csalódnom kellett. Azt már tudod, az ő kérésére bementem ugyan a kórházba, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, mert bármily nevetséges, már szeretem ezt a kis lurkót, aki itt mocorog az ölemben. Gyilkosságot követnék el, ha saját babámat kapartatnám ki magamból. Nem teszem. Még akkor sem, ha ő akarja. Majd megélünk valahogy.

Amikor azt mondta, hogy szeretem ezt a lurkót, valami finom simogató melegség járta át a szívemet, és rájöttem, hogy örömében is sírhat az ember.

Könnyeztem is. Igen. Így volt. Csakhogy, sajnos, barátnő néni nagyon akarta tudni, ki a gyermek apja, mert ilyen kíváncsi fajta. Az én szőkém pedig titkolódzott tovább. Nem mondta el semmi áron. Ha nem, hát nem. Ő dolga. De barátnő néni nem így vélekedett. Addig járt utána, addig kíváncsiskodott, míg kiderült, hogy nála lakik a tettes. Az ő vőlegénye szerette meg a szőkét. Csak ő sem merte bevallani. Ezért titkolózott az én szegény kis szőkém. Ilyet valóban nem illik tenni, sőt szégyenletes is. De szerencsére kiderült, hogy barátnő sem akarta már a vőlegényét, csak nem merte elárulni. Mindenki hazudozott, s ezen a sok hazugságon múlott az én sorsom! Most már nincs semmi vész, de eddig nem volt szép a történet. Így békélt meg mindenki egymással, és így lehetett nyugodtan az én apukám. Hát nem pontosan ilyen egy mese? Mesebeli gyerek leszek!

Elképzelem, hogy milyen jó lesz nekünk, ha majd mind együtt leszünk, és egymásért élünk. Majd én igazmondó családot csinálok az enyémekből. Ez nem azt jelenti, hogy a nap minden pillanatában agyon nyomjuk egymást, hiszen az már önző szeretet. De mindenkinek tudnia kell, aki benne él, milyen a féltő, óvó, gondoskodó érzés, aki okosan szeret.

Mindenki teszi a dolgát, ami az ő feladata, és tudja, hogy a hozzátartozók is mind ugyanazt teszik, hogy este egymásnak örvendezve beszámolhassanak az elmúlt élményekről.

Én óvodába megyek, reggel, és játszom a többiekkel, vigyázok a kisebbekre, nagyokat kacagunk, fürdünk a piros, kék, zöld medencében, talán még a homokban is. Később jön az iskola.

Nem tudom milyen az, de láttam, hogy oda már nagyobbak járnak, s nem látszik rajtuk, hogy sokat keseregnének. Ott is jó lehet az élet. Tanulni kötelező ugyan, de hát dolgozni is kell! Az élet ilyen. Remélem, akkor már nem lesz válsága senkinek, nem kell keresni a munkát sem, tévében hirdetik majd, hol várják a dolgozni akarókat.

Mi itthon megbeszéljük, mi legyek, ha megnövök, mert apuék a játszásomból tudják, mi való az ő gyereküknek, ha nagy lesz. Mert ők már mindent tudnak az életről. Azt is, mit kell tanulni ahhoz, amit tenni szeretnék felnőtt koromban. De az is lehet, hogy az iskolában is segítenek kitalálni, mi lenne jó a gyerekeknek. Mert csak úgy öröm a munka, ha azt teszi mindenki, amihez kedve van! S aki jó munkát végez, az annyi pénzt keres, amennyiből jól lehet élni. És öröm lesz az élet, öröm vesz körül minket, és elégedettség.

Elmúlik mindenféle betegség a világból, mert az orvosok mindenkire vigyáznak, hogy meg ne betegedjék. S az, az orvos keresi a legtöbbet, akinél legkevesebb ember betegszik meg, akinél korábban gyógyul a beteg. És az a patikus, akinél a legtöbb gyógyszer ott marad a polcon.

Az iskolákban az a pedagógus lesz a legelismertebb, akinél a legokosabbak a tanulók, mert mérni lehet majd a tudást. Az a miniszter és képviselő lesz a legelismertebb, aki a legtöbbet teszi az országáért, így maradhat csak a helyén, különben hazaküldik.

Minden munkában mérik majd a teljesítményt, így lesz értéke a jó munkának. Ezzel nagyszerűen lehet majd szórakozni, mert mindenki mér munka után, s tudja, hogy azon a napon elégedett lehet magával. Végre vége a sok izgalomnak, civakodásnak, mindenki békében él egymással.

Nagyon örülök, hogy olyan világba érkezem, ahol mindenki elégedett, szeret ott élni, ahova született, és mindent elkövet azért, hogy az ő népe legyen a legkülönb.

Itt benn is jó most minden. Kényelmesen pihenek, pancsolok, és növekszem, és várom azt a pillanatot, amikor megölelhetem azokat, aki várnak már nagyon. A szőke is kerekedik szépen, apu pedig alig várja, hogy bővüljön a család. Este közelebb húzódik a szőkéhez, és simogatnak engem mind a ketten. Mert igaz, hogy a lét mindig bizonytalan, de ami most következik minálunk, az olyan csoda, melyen mindenki csak elámul. Igen. Itt mindenki egymás kezét fogja, és szépít, gazdagít, és mosolyban fürdik. Ha pedig nem, akkor az álmom volt nagyon szép.