Karesz

Az utca teljesen néptelen, látszik, hogy az emberek az ablakok mögé bújtak a mindennapok elől. Különben is: Itt egyelőre semmi nem történik az eseti utcabálokon kívül. Legfeljebb egy kolompolással járó lakógyűlés. A kirakatok betörve, üresen tátognak. Ha véletlenül valahol van valami vásárolni való, az éppen arra járók gyorsan sorba állnak, megveszik, ami kapható, ha kell nekik — ha nem —, amit árulnak, s már vége is a boltnak. A romokat már eltakarították/tuk, a talajon lehullott törmelék, emberi és állati tetemek, tankok, fegyverek nem láthatók.

A háború nyomai kizárólag a szétlyuggatott, bekormozódott, vagy még fel nem húzott falakon, s a papírral beragasztott ablakokon látszanak, és a parkokban domborodó sírokon, melyek alá az ismeretlen elhunytak kerültek. Meg az üres kamrákon, vagy a várakozó hozzátartozók tekintetén. Földrengés utáni nagy csend telepedett a környékre.

* * *

A kis srác zsebre dugott kézzel ballagott a kihalt utcán, fel sem merült benne a gondolat, hogy baj érheti. Pedig anyja és nővére állandóan figyelmeztették, kérték, hogy érjen biztonságos helyre sötétedés előtt. A vetkőztető bandák úgy elszaporodtak az utóbbi időben, hogy senki nincs tőlük biztonságban. De benne ki sem alakult ez a fajta félelem, annyit csatangolt a haverokkal a pinceélet előtt dús lövöldözések közepette, hogy ez a fajta csend el se ér hozzá, számára a csend békét ígér. Most éppen gondolatok és cél nélkül csatangol, mikor útjába akad a rongylabda.

Hogy került ez ide? Hogy menekült meg az utcaseprő seprűje elől? Vagy ma veszítette el egy kisgyerek, akinek az anyukája varrta? Házilag készült, az, bizonyos, és nyilván nem fegyvergyárban. Méghozzá régi rózsaszínű bugyiból. Szerencsére a színe már eltűnt a rengeteg kosz alatt. Olthatatlan vágyat érzett, hogy azonnal kipróbálja. Úgy érezte, most rögtön rúgnia kell bele egy nagyot, de úgy, hogy berepüljön abba a kapualjba, mely akár háló is lehetne, ha annak nevezné ki.

 A cél ferdén áll tőle a túloldalon, tehát nem egyszerűen be kellett céloznia, egy kis csavar is kellett hozzá, hogy pontosan oda érjen, ahova ő szánja. Rávetette magát, két karját széttárta, oldalt helyezkedett, enyhén felemelte a cipője orrával, és jobbról akkorát rúgott a nyomorultba, hogy menten felemelkedett, majd megpördült, és pontosan ott ereszkedett le, ahova ő kívánta.

Nagyon tetszett neki a véletlen siker, gyorsan átsietett a túlsó oldalra, felvette, és belesüllyesztette a zsebébe. Aztán rúgott még egy gyönyörűségeset a levegőbe, és sétált tovább a Kálmán utcán, amikor messziről megállította egy hang:

— Karesz, Karesz! Menj haza máris, mert menten agyon csaplak! Hogy gondolod, hogy ilyen idő tájt az utcán csavarogsz!

Jól kinézünk, Józsi bácsi akar vele szót váltani. Józsi bácsi, aki kutya kötelességének érezte mostanában, hogy besegítsen anyának az ő nevelésébe. Most, miután apa nem jött haza, és egyre inkább úgy tűnik, nem is fog, ő, mint az ördög tudja milyen fokon rokon, gyámkodni akar apa árvája fölött. Nincs rá semmi szükség, anya remekül teszi a dolgát, de ő minden áron segíteni akar. Gyorsan végiggondolta, mit követhetett el, de semmire nem emlékezett. Jó, akkor hallgassuk meg!

— Te Karesz! Én láttam, mit műveltél azzal a vacak ronggyal az utcán, és elképzeltem, mit tudnál kihozni egy valódi focilabdából. Nincs kedved bekerülni egy csapatba? Segíthetek. Most szervezek egyet.

— Dehogy nincs, Józsi bácsi! Hiszen tudja, ez lenne minden vágyam!

— Este átmegyek hozzátok! Várj rám!

* * *

Ördög vigye, már esteledik, de még nem volt kedve hazamenni. Edit, a nővére már bizonyára rég elkészült a leckéjével, és magát cicomázza. Az idén végez, aztán munkába áll, rá legalább nem lesz gondja anyának. Ha most hazamegy, azonnal elkezdi nevelni, idomítani, abból kifolyólag, hogy ő a nagylány, neki meg most semmi kedve az ilyesmihez. Inkább elmegy anya elé.

A drágám éppen végzett, a nagy nehéz kannákat cipelte volna ki a lépcső mellé, amelyet holnap hajnalban a tejesek kicserélnek teli kannákra, ha egyáltalán eljut idáig a tejes kocsi. Gyorsan odaugrott, ketten könnyebben cipelték le a lezárt edényeket. Anya örült a segítségnek, bezárta a tejboltot, és karon fogva indultak haza a koraestében.

Edit morgott vele egy kicsit, hogy egész délután nem volt itthon, ő pedig izgult érte. Ne tekeregjen egyedül, mert valahol majd jól fejbe kólintják, vagy meztelenre vetkőztetik, vagy Isten tudja, mi lehet még vele.

A fiút nagyon zavarta a macera, noha tudta, a nővére most nem okoskodni akar, egyszerűen félti őt. Az árva csak példálózik itt neki, hogy ő is azért nem flangál ilyenkor már, mert félelmetes az utcák csendje. Sorolja, hogy állítólag nyilas maradványok fosztogatják a magányos járókelőket, de azt is hallani, hogy valamiféle semmiből előkerült vetkőztetők teszik ugyanezt. Ezek a rablóbandák a megfélemlítettek ruháit falura viszik, elcserélik élelemre, s azt nagy pénzért adják el itt Pesten olyanoknak, akik nem tudnak mozogni. De ezek a szemetek ezen alaposan meggazdagodnak. Mert ebben a szerencsétlen városban még a rendőrség sem alakult meg, aki vigyázna az ilyen kis fickókra, mint Karesz. Itt még csak most indul az élet a nagy háború utáni semmiben.

 Ő pedig nem mondhatta el Editnek, hogy nagyon szereti a barátait, szeret is velük együtt lenni, de szüksége van azokra a sétákra is, amikor egyedül csavarog, mert akkor meg tudja beszélni magával, amit mással nem tud. Kivel lehetne megtárgyalni, hogy anya milyen sokat dolgozik, hogy szinte alig alszik, hajnalban kezd, mert át kell vennie a pékárut, amely gusztustalan barna kenyérből áll, ha egyáltalán van még, mire ideér a kenyérszállítmány. Hogy egyedül cipeli be azokat a nyomorult kannákat a tejjel, de, ha belegondol, hogy Józsi bácsi segítsen neki, aztán csak úgy elfoglalja apa helyét, kiugrik a bőréből. Idegesíti ez az ember, akiről úgy érzi, túlságosan dörgölődik anyához, s ő nem is küldi el.

Tessék, már ide is ért! Csak rá kellett gondolni! Természetesen anyával beszél előbb, aztán kihívja őt a konyhába, s a hokedli mellett állva mondja el, hogy most szervez egy ifi csapatot, akikkel együtt edzenek a későbbiekben. A helyet már kikönyörögte a kerak tornatermében, mehetnek kétszer hetenként, de labdát és felszerelést senki nem ad. Jöjjön el kedden az Alkotmány utca és a Szemere utca sarkához a Kereskedelmi elé, ott majd mindent megbeszélnek. A többieket is oda hívta.

Neki még tanulnia kell, mert anya ellenőrizte, még akkor is, ha szénszünet volt, vagy bármi okból nem volt tanítás. Otthagyta hát őket, mert aztán mosdás, alvás! Pedig érdekes lett volna hallania, amit anya beszél Józsi bácsival. Talán megnyugodott volna. Anya egyszerűen csak panaszkodott, hogy nincs mit árulnia, mert el sem ér hozzá semmi eladni való.

Azt mondják a beszerzők, hogy vidéken is kevés az élelem, a férfiakat onnan is elvitték katonának, csak az asszonyok és a gyerekek művelték a földeket. Csak annyit termeltek, amennyi saját használatra elég. Alig bírják összeszedni, amire a lakosság felének szüksége van. Mire hozzá a Kálmán utcáig eljut a szállítmány, már alig marad belőle valami. Itt ez a sok éhes vevő, sok kisgyerekkel, s nem tudja őket kiszolgálni.

Józsi bácsi pedig örömmel számol be, hogy úgy látszik, hamarosan le tudja kötni a sok kóbor srácot a focizással. Újpesten talán egy kis élelmet is szerezhet nekik.

* * *

Már igazi ifi csapatban játszik. Sokat tanult, sokat edzett, sokat csavargott egyedül. Meg is nyúlt jócskán. Anya Isten tudja honnan, mindig talál neki jóképű pulcsikat, zakó helyett vastag, laza kötött kabátokat. Ő mindig jól öltözött a többiekhez képest, pedig igazán nem kéri. Lehetséges, hogy más fiatalok kinőtt ruháit cseréli anya élelemre? Anya ilyen gondos. És mindent meg lehet vele beszélni. Egyetlen kényes kérdés elől sem tér ki, de szinte ki is találja, ha ő valami gonddal küzd. Ilyenkor ő kezdeményez beszélgetést. Nem lehet neki könnyű, ez az apák feladata lenne.

Most ismét járkált az utcán, és valami rugdalni valót keresett, mert csak úgy nem rúghatott a levegőbe, a betontól meg óvni kellett a cipőt. Pedig ő most akkorákat, de akkorákat szeretne rúgni, hogy felrepüljön a levegőbe, aki oda való.

Megtudta, hogy apa él. Mint kiderült, anya már korábban tudta, de nem akarta őket keseríteni, inkább hallgatott. Szegényke! Milyen megalázó lehet a számára!

Neki kővé vált a lelke, amikor kiderült, hogy apa ezt tette velük. Nem hozzájuk jött haza, hanem máshoz. Egy idegen asszonyhoz.

Hogy tehette ezt meg vele? Megérti, hogy már nem szereti anyát — noha ezt sem igazán, mert anya jó, türelmes, és nagyon szép. — Anya is azt mondja, nem kellene már neki. Mit is mondhatna mást? Meg hogy is kellene neki egy olyan ember, aki annyi rettegés, éhezés, vacogás, lövöldözés után nem a családjához vágtat haza, hanem egy idegen nőhöz!

De ő akkor is a fia! Hát rá sem kíváncsi? És Editre sem? A gyerekeket nem lehet kicserélni, mint a feleséget! Micsoda gyalázat! Micsoda szégyen! El se meri mondani a barátainak. Eddig bizonyára szánták, de ezután ki is gúnyolhatnák, ha kiderülne. Hülyeség! Haász Gyuri, meg Rutyi nem tenne ilyet! De akkor sem mondja el nekik. Minek? Már neki sem kell többé, már akkor sem kellene, ha jönne! Akkor sem ölelné meg, ha térden állva könyörögne! De ne is jöjjön, mert itt bezáródott minden ajtó! Csak a gondolataiból tudná kiűzni!

Mit tud apa róluk? Ha egyáltalán érdekli a sorsuk! Honnan sejthetné, mit jelentett minden berepülésnél a pincébe rohanni? Ha anya dolgozott, ő valamelyik közeli pincébe kérte be magát, ők ketten futottak Edittel itthon. Aztán egyre gyakrabban és többször kellett éjszaka is lemenniük, de másnap ugyanúgy tanítás volt, mint munka a felnőtteknek. S úgy szaporodtak a bombázások, hogy már szinte fel sem jöhettek. Egyre rosszabb lett a helyzet. Ahogy közeledett Pest felé a front, egyre félelmetesebb lett minden. Leköltöztek a pincébe. Már ott laktak. Ott éltek. Mit éltek? Hiszen már úgy voltak, ott a sötétben, mint a vakondok. Ráadásul nem tehettek semmit, csak voltak. Legfeljebb a lehullott bombák utáni dörrenéseket, rángásokat számlálhatták. Mert minden robbanás után megrándult fölöttük az épület. Rengett a város. Hónapokig rohadtak abban a nyomorult pincében. Fáztak, féltek és éheztek is. Mit tud erről apa? Pedig tudnia kell, mert ott is lőttek, ahol ő volt. A háború mindenhol egyforma. És mégsem rohant oda hozzájuk, amikor már lehetett, hogy megtudja, túl élték-e a lehetetlent?

Eh! Azt is honnan sejthetné, hogy kezdetekben, amikor még utcáról is bekérték magukat emberek a riasztó szirénázások elől, akadtak közöttük velük hasonló korú fiúk, lányok is. Ez a Kiss, a házbizalmi, ez a tetű, azt hitte magáról ő a világ ura, és mindenkinek átvizsgálta az iratait. Ők, Haas Gyurival odaléptek, és megfogták a srác karját: Hol a pokolban voltál eddig, Tomi? Már nem győztünk várni! És behúzták maguk közé a srácot. Mindig mást, mindig ismeretlent, és volt úgy, hogy haza már Józsi bácsi kísérte. Mert többnyire zsidó gyerek menekült idegen papírokkal.

Ez is micsoda dögség, amit a zsidókkal művelt a hős magyar lélek! A végén már csak csillaggal megjelölt házakban lakhattak! Saját magukkal jelöltették meg magukat azzal, hogy kitűzették velük a sárga csillagot. Gettósították őket. Mindezt a keresztényi szeretet, és Isten nevében! Úgy vélekedhettek, ha már a megsemmisítésről lemaradtak a pesti zsidók, szenvedjenek meg itt a hitükért! Végül jöttek Szálasiék a fekete ingükben, akik még remélték, hogy befejezhetik, amit a németek elkezdtek a mi segédletünkkel! Igazi csorda ez itt! Hát csoda, hogy a háborút mi vesztettük el?

Mellesleg lehetne mesélni a lakókról is apának! Azokról, akikkel mi soha nem foglalkoztunk! Igaz, nem is tudtunk róluk sokat. Ők gazdagabbak, elől élnek az utca felőli lakásokban, több szobát laknak, kész. Minket ugyan észre sem vettek, de ez nem tűnt fel senkinek. De azt látnia kellett volna, hogy a gazdag Berkóék milyen kedvesek lettek a pincében! Te jószagú!! S, a Fecskéék is. Még a vicénével is szóba elegyedtek. Jól be lehettek rezelve!

Neki ugyan fel sem tűnt ez az egész akkor, de amikor vége lett mindennek, és feljöttek a pincéből, anyáék beszélték előtte, hogy ezek már megint úgy viselkednek, mintha nem lett volna közben egy világégés! Amikor történt, neki kisebb gondja is nagyobb volt a Fecske családnál, mert rettegett anyáért. Remegett a gyomra, és hányingere volt, hogy vissza tud-e jönni? Mert, ha csend volt, ha éppen nem lőttek vagy bombáztak, anya kimerészkedett az utcára, s, ha tudott valamit szerezni, úgy osztotta el, hogy állandóan korgott a gyomruk, és nem tudtak másra gondolni, csak az evésre.

Ilyenkor szinte jól jött egy kis berepülés, mert folyton úgy érezték, hogy a repülő már itt van felettük, minden remeg, rángatózik, a háztömb csúszik előre, hátra, a falakról hull le a vakolat, mindjárt felrobbannak, s akkor legalább vége. Egyetlen ép híd sem maradt a Dunán, azokat is mind lebombázták. A Margit hidat, az utolsót, maguk a németek robbantották fel. És nem számított, hogy hány autóbusz, hány tömött villamos közlekedett épp rajta, ott, akkor mindenki odaveszett a robbantásban, mert pontosan a déli órákban követték el ezt a szörnyűséget. Ekkor már semmi sem számított nekik, egyetlen cél vezérelte őket, hogy ne tudjanak utánuk menni az oroszok. A marhák! Az a néhány ember már nem számított nekik, ahhoz képest, amennyi belepusztult ebbe a győztes visszavonulásba.

Ezt az egész nyomorúságot, amikor nem volt szirénázás, sem berepülés, még csak nem is bombáztak, nem jöhettek fel a pincéből, meg nem is mertek volna, ott pedig nem volt mit tenni, csak várni, várni a semmit, azt a semmit olyan keserű dühökkel élte át, amelyekben számára egyetlen jó dolog maradt, hogy várhatta haza apát. Akiről most kiderült, hogy nem is apa. Mert az ilyen nem apa.

* * *

Honnan is tudná apa, hogy, mennyire örültek ők az első magányos vörös katonának, aki hatalmas dobtáras géppisztollyal jelent meg a pincében, s akitől megtudták, hogy az a nagy csönd, a béke csöndje. A sereg eleje már a Dunánál harcolt, de az itt maradottak húzták ki a drótokat, amerre lehetett, hogy legyen fény, és legyen rádió. És Isten tudja honnan, hozták a háborús táncdalokat lemezeken, és akik akarták, hallgathatták a zenét. Vas István költő szerint ez a történelemi élmény a kor legszebbik időszaka volt.

Igen, de azok, akik elmondhatnák, micsoda szépséges élmény a béke megélése, már nincsenek közöttünk. Pedig emlékezni kell rájuk, mert ők voltak a béke első élvezői Pesten. Kimerészkedtek az utcára, és a teljesen idegenek úgy beszélgettek egymással, mint korábban soha. Új élmény született.

 A túlélők öröme, egymásra találása, amikor egymás nyakába borulva köszöntötték az életet. A Szabadság téren látható hatalmas tömegsír szinte meg sem rendített senkit, pedig német és magyar katonák félig eltemetett holtteste töltötte meg. A gödörben is béke volt. Az élők szó nélkül fogtak hozzá a betemetéshez, és amikor elkezdődtek a romeltakarítások, mindenki ment kérés nélkül, és tette a dolgát, mert rendet akart végre Budapest minden lakója, és csendet, és nyugalmat. És a béke látványát. Tehát segített mindenki, és amit tett nem érezte segítésnek, mert ezt egyszerűen természetesnek érezte akkor. Ő is ment a barátokkal, és nem panaszkodtak, hogy feltörte a tenyerüket a lapát, vagy a talicska, bekenték este mosdás után valami kulimásszal, és reggel jól megtornáztatták a vállukat mielőtt indultak, s lelkesen folytatták, amíg szükség volt a munkájukra.

Tényleg, mondani kéne Rutyinak, hogy rendezzenek egy jó kis utcabált, elvégre olyan jó látni, amikor mindenki kacag, vidám, sőt boldog. Pedig még éhes is! Ami az utcabálhoz kell, az csupán a szándék. Néhány lampion, meg néhány méter kötél, amivel elkerítjük a „táncparkettet.” Amióta vége a háborúnak, akkorákat táncolnak az emberek itt Pesten, hogy soha korábban. Megszólal a zene, és jönnek a környék lakói, és ropják a táncot, mert a zene mosolyt csal az arcokra, és elűzi a bánatot.

Itt az egész nyár, és minden hét végén be lehet szerezni egy kis örömet. De hétköznap is! Ilyen esemény hihetőleg nem volt korábban Budapesten, és remélhetőleg nem is lesz többé, de ez a nyár az örömök nyara, a béke nyara, a szeretet nyara. (És a szegénység nyara.) Ezeket az utcán eltáncolt bálokat történelmi báloknak, egyszer volt báloknak kell majd emlegetni sok év múlva. De emlegetni kell! Mert ilyen szép lányok soha nem voltak korábban Pesten, de boldogabbak sem. Ilyen szép nyár sosem volt még e tájon, nem ragyogtak ennél szebb csillagok. Itt ezen a nyáron lélek táncolt lélekkel, és béke volt.

Még szerencse, hogy ez az ifi csapat összetart, és Józsi bácsi olyan, mint az apjuk, de anyát már nem akarja szerencsére. Már minden van, ami az edzéshez kell. Cipő és mez, meg háló. Már engedélyt is szerzett, hogy igazi bejegyzett csapat legyenek. Ez az ember maga a csoda! Összeszedte őket, amikor még a semmivel indultak. Egyszerűen érezte, tudta, mi kell a gyereknek! Nem hagyta csellengeni azt a sem nem nagy, sem nem kicsi bandát. Kiment velük a józsefvárosi pályaudvarra vagont rakni, mert azt mondta, csak úgy lesz szerelés, ha megdolgoznak érte. És ők aztán igazán dolgoztak!

A karjuk majd leszakadt, mire végeztek, mert egy vagon meszet zsákba rakni nem semmi! Még akkor sem, ha egy osztálynyi gyerek izzadta bele a zsákokba. Aztán még meg is tiltották nekik, hogy megfürödjenek addig, amíg zsákokkal le nem dörzsölték egymásról a rengeteg fehér port. Mert leégett volna a bőr róluk, ha víz közelébe érnek: A mésztől, mely a bőrükre tapadt. Úgy megijedtek, hogy véresre dörzsölték egymást.

Utána azonban még nagyobb lett az öröm!

Beszabadultak egy elhagyott, lebombázott öltözőbe a Nyugati pályaudvaron, és onnan azt hozhattak el, amit csak akartak. Hangosan kiáltoztak egymásnak, amikor felfedeztek valamit, amiről vélték, hogy fontos. Végül minden darabról kiderült, hogy nélkülözhetetlen. Minden fiúnak hatalmas, degeszre tömött háló lógott a nyakában, és tele mindennel, amire szükségük volt, vagy lesz a jövőben. Cipelték boldogan a számtalan holmit, dehogy érezték nehéznek, olyan boldogok voltak, szinte repültek. Teljes felszerelés, labdák, kapuk, és engedély, az újpesti klubban.

* * *

Tizenöt éves, és csak most, hónapok múltán kezdi elhinni, érezni, hogy vége a háborúnak. Hogy nem lesz többé berepülés, szirénázás, hogy nem lövik szét többé sem Budapestet, sem más várost. Már a Kölcseybe jár. Azt mondják, mindenki büszke lehet, aki ide bekerül, mert itt nagyon jó tanárok vannak, magas a követelmény, s innen mindenkit felvesznek egyetemre. Eddig még nem igen vette észre a kiválóságot. Valamiért mindig otthon kellett maradniuk. Hol azért, mert nem lehetett fűteni az iskolát — szénhiány okán —, hol a súlyos influenzajárvány miatt. Ebben az évben sok fiatalt ragadott el végleg ez a betegség. A leromlott szervezettel könnyű elbánni.

 Ez még nem a koedukált iskolák időszaka, ide nem járnak lányok. Szerencsére. Nem kell leégni szép lányok előtt, ha nem tud valamit az ember. Fizikából biztosan gyakran megszégyenülnének. Mert, mindegy, hogy nem volt igazi oktatás, hogy a fizikatanár még nem szerelt le, ha hazajön se biztos, hogy idejön, a rossz jegyek viszont bekerültek a naplóba. Olyanok adták, akik nem is értenek hozzá.

Tény, hogy az osztály szégyenletesen keveset tud. Aztán idejött ez a szerencsétlen imádni való „Fókusz”, aki jócskán megdöbbenhetett, amikor rájött, mi mindent nem tud ez a nép. Tény, hogy merő szakmaszeretetből beléjük veri, amit kell. Ráadásul úgy magyaráz, hogy még a hülyék is élvezik az óráit. A fiúk rajonganak érte, miként a tárgyáért. Ki látott már olyat, hogy a fizikát szereti az egész évfolyam! Nem is sejti, hogy a jövőjüket egyengeti, s hogy egyszer még hálásan fog emlékezni rá ez a csapat. Tehát, mégis igaz, hogy minden a tanáron múlik!

A Diri éppen ilyen! Úgy oktatja a biológiát, mintha a fél karja visszanőne, ha ráharapnak a fiúk!

Ő a karját vesztette el a háborúban, mi pedig a megélhetésünket. A boltból nem lehet megélni, elmegyek dolgozni. Nem hagyhatom anyát cserben. Nem vészes, estire jelentkezem át, nappal pedig teszem, amit kell.

Nem félek a munkától, tessék elhinni, az újjáépítés időszakában annyit dolgoztam a fiúkkal, mint egy igásló. Ennél ez sem lesz nehezebb.

Ezeket próbálta Karesz elmondani, amikor elköszönt a Diritől. Ígérte, hogy nagyon sokat tanul majd az estin, és visszajön.

* * *

Hát, nehéz volt! A betanított fizikai munka mindig nagyon nehéz, hiszen a legaljasabb munkát kapja, aki idejön. Ráadásul ő igazán nem a gépek iránti szeretetből jött, őt a „muszáj” hozta. A többiek sokat segítettek, de ő örökké rohant. Hol a gimnáziumba, hol az ifi csapatba. De tanulni is kellett, elvégre orvosira készült.

Kínlódott, de nem hiába. Leérettségizett! És még az orvosira is felvették. Akkora öröm fickándozott benne, hogy alig fért meg a saját bőrében.

Rutyival itták anya teáját a konyhában.

— Felvettek! Engem! Hallod ezt Rutyi? Mindig ez volt a vágyam, mégis hihetetlen! Ugyan, mit szólna ehhez apa, ha tudná? Tőlem… nem… tudja… meg, az… biztos… Mit szólsz hozzá, mondd meg őszintén! Gondoltad volna?

— Igen. Tudtam is. Te minden dolgodat úgy alakítod, hogy abból jól jössz ki. Igaz, hogy olyankor nem létezik számodra se barát, se szülő, se szerelem. Nem volna kedved segíteni? Kifesthetnénk anyukád konyháját! Ez is megérdemelné.

— Hogy kérdezhetsz ilyet? Máris rámolok! A múltkor említette az én drágám, mennyire vágyik rá.

— Otthon is tegnap festettem. Éppen benne vagyok.

Két napig dolgoztak, mert a fal kórosan ronda volt, de amíg Rutyi kaparta, javította, Karesz mindent lemosott, kimosott, elmosott. Mire a fal elkészült, mehetett minden a helyére. Anyát boldoggá tették, nekik meg se kottyant.

Folytatása következik.