Barnamedve történet

Ez a történet, a mi igaz történetünk, egy nagyon szomorú medve mese, de el kell mondanom, mert mindenkinek meg kell tudnia, miként tett bennünket az ember, guberáló, fosztogató, kolduló medvékké.
Nagyanyám idején a medvék még úgy éltek, ahogy egy tisztességes medvének élnie kellett.  A hegyek között, a rengetegben rótták útjaikat, örökös vándorlással keresték meg a betevő falatjaikat. Nagyanyánk vadászott, ha nagyobb vadat ejtett el, bocsai a fa mögül lesték, később megügyesedve, már bátran segítettek neki. A vadászat öröme leírhatatlan boldogságot adott nekik, büszke medvetartást, és jogos önbizalmat, Anyáról anyára szállt az ismeret, mellyel képesek voltak elvezetni a bocsokat, a finom gyümölcs lelőhelyekre, mint a savanyú somos, vadkörtés, az édes áfonyával borított domboldalak, de nagyon szerettek szedrezni a patakok partjain is.  Ha a tél közelített, nagyanyánk mindig visszatért a megszokott telelő helyére, egy hatalmas szikla tövében megbúvó odúhoz. Alaposan kibélelte száraz levelekkel, és mire a tájat belepte a fehér hó, mindnyájan mély álomba merültek. Nem fáztak, jól összebújtak, és a nyáron növesztett vastag szalonna kitartott egészen tavaszig, a természet ébredéséig.

A tavaszt imádták, mert az ébredés öröme megmámorosította őket. Ekkor keresték fel a medvehagymást, és habzsolták és habzsolták az illatos leveleket, majd finom füveket ettek. Nagyanyánk megmutatta, hogyan kell megcsípni az őzgidákat, hogy az anyjuk ne vegye észre. Tele volt a hasuk mindig. Levedlették a büdös téli bundát, meghemperegtek a gyorsan szaladó patakokban. Kitanulták a halászat minden fortélyát. Ez volt ám az igazi medveélet, melyre mostanság csak elszomorodva emlékezünk. Az embert kerülték a kiszámíthatatlan természete miatt, mert az néha lőtt rájuk, néha meg elszaladt előlük. Nem akarták a békés egymás mellett élés szabályait felrúgni. Kerülték a házaikat, nem volt nehéz, hiszen volt mindenki számára elegendő hely. Olyan év is akadt, hogy emberrel nem is találkoztak.

A baj akkor kezdődött, amikor sok bocs született, és egyre több házat épített az ember. Az állataiknak mind több legelő kellett, minket pedig elűztek, kivágták az erdőket, a megszokott gyümölcsöseink eltűntek. A vadászok pedig csak szaporodtak, csak szaporodtak. Sajnos mi is sokan lettünk. Nem válogattak, már az anyamedvéket is lelőtték, az árván maradt bocsaikat összegyűjtötték és bezártak bennünket a kerítések mögé. Éhünket tehéntejjel, kásával és krumplival verték el. Téli álomba már alig merültünk, az ember által épített odvainkban, sokan voltunk.  Kíváncsiskodó emberek jöttek, hangoskodtak, etetgették a bocsokat, ezért mi bolondoztunk, táncoltunk, erre kényszerültünk, de nem tanultunk meg semmit abból, ami a medve léthez szükséges lett volna. Csak azt láttuk, hogy az ember enni ad, és ha nincs ember, akkor éhesek maradunk. Amikor elértük a felnőtt medve kort, szélnek eresztették bennünket. és vadásztak ránk,  A sorsunk a pusztulás lett.  Sokat közülünk agyonvertek a parasztok, mert betörtek a portájukra, a szerencsésebbjei a szeméttelepeken guberálták az ennivalót. Bemerészkedtek a városokba, kukázni kezdtek. Éjszakánként megjelentek, és hangos kuka borogatás közben, a kiömlő szemétben turkálva kutatták fel az ehető maradékokat.  Az ő bocsai már csak ezt tanulták meg, fogalmuk sem volt az igazi medve életről. Némelyik medve dühében, mert nem talált elég ennivalót, megtámadta az embert is. Háború kezdődött közöttünk. Az éhes anyamedvék a síró bocsaikkal minden este megjelentek a városok szélén és ennivaló után kutatva, kukáról kukákra járva randalíroztak. Az emberek kereplőkkel, hangos kiáltozásokkal próbáltak bennünket visszakergetni az erdőkbe, de hiába. Akkor jöttek a puskások és lőttek, menekültünk, de másnap az éhség ismét behajtott bennünket a városba.

A falvak lakói gonoszabbak voltak velünk, vascsapdákat raktak le. Ha belelépet egy medve, az már a hálál fia volt. Szabadulás nem volt onnan élve. Ha sikerült is némelyiknek, annak egy lába bánta, és abba pusztult bele, keserves kínok között.
Most pusztulunk, tavasszal egyre kevesebb medve ébred fel a rigórikkantásra. Az ember győzött, mindent elfoglalt, nem hagyott helyet nekünk, mi pedig fogyunk és fogyunk, a születő bocsok már csak azt tanulják meg, hogy miként kell kirabolni az emberek házát, kutyát, tyúkot, birkát, kecskét lopnak, ha korog a gyomruk, vagy a kukákban turkálnak az ember hagyta maradékért.  Mesélik, hogy vannak még medvék a hegyek között megbújva, kerülik az embert, rejtőzve, medveremeteként élnek, de kevesen vannak és remény vesztettek.

Jéga Szabó Ibolya