Pessoa-komód, részletek

ha elaludna az Idő porkolábja
visszaszökhetne ami elmúlt
volt- séták indulnának a tájba
erdőtűz gyufásdobozba,
sértő szó a szájba visszamászna
sorsomon nem ütne léket a fájdalom
hogy Anyámat kihalássza
Ismét tudnám
ma érkezel
s itt
ahol MOST állok vennék egy csokor
virágot.

*

kávéillat térképét követtem s csupán a konyháig jutottam
mégis hallom a belső vitorlák suhogását
és látom amit végtelennek mondanak
éjszaka van a legfényesebb csillag ablakában ott ül Isten
és (még lefekvés előtt) ismét Teremteni kezd valahol
én is leülök az írógép elé nem gépelek
csupán egy soha-meg-nem-írom-verset zongorázok a levegőben
ám MOST mégis(!) ráütöttem a T betűre
s íme ajtóm előtt a T(enger) kulcslyukig ér a dagály behömpölyög
ettől meghatódom mert eszembe jut legelső elsüllyedt papírhajóm
(és utána mind) de nélkülük is állandóan úton vagyok magamban
és útközben készülődök visszatérni úgy hogy az ugyanoda
már nem azonos önmagával
félnem kellene minden változástól de áhítom a változást
az ismeretlen utáni vágytól hajtva föltöröm rejtett gondolataimat
mozdulataimról leszerelem a gyakorlatiasságot
tekintetemből kioperálom a szépség hazugságát
s mikor majd expedíciókat indítok fölfedezni engem
egyetlen utazásom sem lesz tervszerű
hiszen mozdulatlanságomban is sokszor megaláztak
ez az éjszaka álmokkal teli melyek sohasem teljesülnek
mert létük egyetlen célja a nemteljesülés
a megvalósult álom fölszámolja önmagát valóság lesz
akár a szögvas mely rettegve búvik a rozsda alá
hallom a párkányon kopog az eső s látom valaki megáll
a Trafik előtt innen nem látszik a ZÁRVA tábla
de én tudom azt amit az idegen lát
egyetlen mindkettőnktől független tény
kapcsol össze bennünket mégsem leszünk ismerősök
keresem az ablakot benne Istent de esik az eső
és nagy kövér fellegekkel gurigázik a szél

*

miért csinálunk minden mást jobban annál
mint amit éppen tennünk kellene
készülődésünk heve elégeti a lélek térképeit
az indulás tájékozódási pontjai megsemmisülnek
életemnek ebben a szakaszában már pályaudvarnyi
maradása és meg-nem-érkezése van
az Elmaradt Élmények Albuma egyre bővül
ha esténként föllapozom mosolyogva alszom el
tudom közelegnek a megvalósulások

*

Séta közben botlottam bele
Kicsi volt Doboznyi
Kegyszertartó-szerű.Fedele
szivárványból készült
az oldalai pedig zenéből
Milyen szép mondtam
kár hogy nincsen rajta
csavargató
Dühös lettem és összegyűrtem
Apró,mélabús-hangú golyó
lett Nem sejthettem hogy
minden utazás elgurul vele
és bennem sem nyerít többé
a hintaló

*

Csillagokkal feketére dörzsölt
Mindenség-ablakpárkány
Kuporogsz alatta és várod
ha nem is  ŐT legalább
vödörnyi hitet a nyakadba
Nem imába csomagolt
fohászt, esdést küldesz
de mindennapi Jó Hírt,ölelést
bár nem tudod  hiányzik-e
Neki hogy éppen te veregesd
meg a vállát
nem tudod,
de reméled.

*

e légy hosszú és céltalannak látszó utat tett meg
amíg fölrepült a 3. emeletre és rátalált e sajtdarabra
mégis többet látott nálam aki lépcsőn jövök
s mikor megyek ritkán jutok a banknál távolabb
még a turistáknál is idegenebb vagyok  itt
pedig ők záporként futnak át a városon
én itthon vagyok így nincs időm megismerésre
a hosszú séták is hiábavalóak a tengerig meg vissza
 8475 lépés mindig ugyanarra  és mindig ugyanannyi
ha megvakulnék botot sem kellene  hordanom

nézem e rovart amint ügyesen becserkészi a sajtot
sétál körülötte akár egy vallatótiszt
döntés kell hoznia kíváncsi vagy éhes
becsukom az ablakot
már két fogoly él ugyanabban a lakásban

*
Új sátorban
Új anyagból készül az artisták lendülete
ITT én már elvétem a mozdulatot
abrakadabra abrakadabra
a megmarkolt csoda mégis kicsúszik tenyeremből
a tigris nem változik gyönyörű lánnyá
ám röhögnek és tapsolnak mert kudarcom
bohóctréfának vélik szégyenem immár siker
kezdem élvezni mosolygok meghajolok
fejemről leesik a cilinder
amíg élek nem felejtem el a rémült nyúl tekintetét

*

ki tudja hol milyen kutak nyílnak
mekkora mélység sodródik felszínné
ki tudja ki néz rám föntről vagy sandít alulról
kit látok vagy ki lát engem
honnan és merre fordulnak a tekintetek
milyen ingerek vezetnek most kimondani a szavakat
milyen átláthatatlan tervek gépezete ez az éj
mindegy
már nem indulok és nem térek vissza
maga az utazás vagyok
legnagyobb távolság egyetlen pont között
kifeszített élet

*

Mondjátok magányos
pedig csupán Egyetlen
ÉN.
Déenesekkel csavarozott
génbillogokkal jelölt
Keringek Verődök ide-oda
Adott térfogatba zárt hiány vagyok

Porszemek és csillagok között
kapaszkodok Kódolt célom a KILÁTÓ
melynek minden lépcsőfoka egy egy ősöm
Mikor fölérek, magam is lépcsőfok leszek

Kelebi Kiss István