Holtak napján sírodnál
Úgy lüktet a szél, minden falevél
feljajdul az esteli csendben,
pattog a toboz, hangot viszonoz
tört sírokon szökdelő szellem.
Nincs szárnysuhogás, csak fogvacogás
– mint hóbagoly nappali kertben -,
a fejfa tövén sárgát vet a fény,
hullt csíkot a fürtömre csentem.
Most már a levél mind föld fele tér,
- szőnyeg ropog isteni rendben –
mit ősz betemet, mint holt szemedet
sokcsillagos, éteri csendem.
Vágyódva
Fehér akác levelét tépve
vágyódunk társra, ölelésre.
S aztán, ha jön princessz, királyfi,
vakon hisszük, már nem kell várni.
A drága kéjek fáklyalángja
a pillét vonzza így magába.
És újak jönnek (vagy nem jönnek),
s az évek lassan elpörögnek,
termés termésre, mag virágból,
létek sarjadnak életfáról,
s az idők közén itt is, ott is
kopunk, veszítünk ezt is, azt is,
magunk vagyunk fehér akácunk,
homokba kötve lép a lábunk,
de ketten leszünk már, csak ketten,
hulló termések, szárnyszegetten.
A második talán sokkal expresszívebb, s versnek is kiválóbb olyan megfoghatatlanul megfogható képeket sorakoztattál fel benne, de az első is nagyon szép és remek!
VálaszTörlés"de ketten leszünk már, csak ketten"
VálaszTörlésKöszönöm a véleményt, Juditkám. A második valóban megfoghatóbb, a temetőben mindig elfog a kicsiség, súlytalanság, az űr érzése.
VálaszTörlésKedves Tibor, köszönöm az olvasást. És még jó, ha legalább ketten maradunk...