Olyankor, mit érzel?

Tudod, vagy elfogadod a Sorstól

kínzó fájdalmad évszakait, amíg

 gyönyörrel csenget ajtókon jövetele

 a Tavasznak, új világot hirdetve.

Olyankor mit érzel?

Nyári hőségben lehajtod fejed,

nem juttat fenséges bájitalt

az ég, csak perzsel, és perzsel,

vágyakozva átkozod az alvó felhőket.

Olyankor mit érzel?

Hűvös éjszaka lebbenti szárnyait,

körbe csókolja hallgatag fenséged,

füledbe suttogja halkan:

Jövök, mindened elviszem.

Olyankor mit érzel?

Amikor fehérré fagy a lehelet,

jégcsap figyelmeztet: most szobád lenne

a menhelyed, ám a csend körülvesz,

sikoltana, de ereje nincsen,

ott lesz belőle egy még mozgó hókupac,

reggelre az égből kérdi: „Még mit teszel?”

Olyankor mit érzel?

Markovic Radmila