A karácsony utáni nap

Karácsony másnapja utáni napon két lélek várakozik a mennyország kapujában. Egy ideig sétálgatnak, kerülgetik egymást, majd szóba elegyednek. Sok mindent kitárgyalnak, amikor az egyik váratlanul megkérdezi:
─Neked, hogy telt a karácsonyod?
─Tulajdonképpen, mint mindig ez is jól sikerült. Tudod, minden évben nagyon várjuk ezt az ünnepet. Nem messze tőlünk, van egy régi kastély, amelyet most könyvtárnak használ a város. Ennek az udvarában, mindig készítenek egy emberi léptékű betlehemet. Minden annyira valóságos benne: a jászol, a szent család, az állatok, az éppen betoppanó három király, a pásztorok, az angyal. Beleselkedhetsz az istálló ablakán, vagy oda mehetsz egész közel, és részese lehetsz a csodának. Mi a négy gyerekkel, minden nap szerét ejtettük, hogy elmenjünk, és lelkileg felkészüljünk a karácsonyra. Ahogy feltöltődve hazaértünk, meggyújtottuk az adventi koszorú gyertyáit és karácsonyi dalokat énekeltünk. Ajándékra nálunk nem igen telt, de nem is ez a karácsony lényege. Mindenki titkon ajándékot készített a többieknek és várta a nagy napot, amikor örömet szerezhetnek a többieknek. És el is jött ez a nap. Tudod, mi nem veszünk fenyőfát, nem cipelünk be a házunkba egy haldokló élőlényt. Szerény kis házunk előtt, évekkel ezelőtt közösen elültettünk egy fenyőt, ezt szoktuk körbeaggatni az általunk készített díszekkel. Megfogtuk egymás kezét, énekeltünk, és előkerültek a titkos ajándékok. Ezután elfogyasztottuk szerény kis vacsoránkat, és mindenki békésen nyugovóra tért, hogy közösen elmehessünk az éjféli misére. Ezt soha nem hagynánk ki, mert ez egy semmihez nem hasonlítható, csodálatos élmény. Amikor még egész kicsik voltak a gyerekek, már akkor is részesei voltak ennek a szertartásnak. Nem felejtem el azokat a nagyra nyílt, csodálkozó szemeket. Az ünnep napjai nagyszerűen teltek. Nekünk nem volt televíziónk, nem engedtük be a sok szennyet a házunkba. Nagyokat játszottunk, és elmentünk csúszkálni a szánkódombra. Nálunk így telt el a karácsony.
─És Te, hogy töltötted ezt az ünnepet?
─Nálunk, egy kicsit másképp zajlottak az események. Csak egy gyerekünk van, aki már hónapokkal ezelőtt végeláthatatlan listákat írt a kívánságairól. Az anyja persze mindent megvett neki, amit csak kívánt, nehogy csalódás érje. Már iszonyúan elegem volt az állandó bevásárlásokból. Annyi minden fel lett halmozva, hogy egy kisebb városrész jóllakhatott volna nálunk. Az adventi ráhangolódás nekünk abból állt, hogy meggyújtottuk a nejem által vásárolt flancos koszorún a gyertyákat, a gyerek gyorsan kicsomagolta az aznapra szóló csokikat, betömte, legtöbbször elkunyerálva a mienket is, majd rohant a számítógépéhez és tovább verte a billentyűket. Elérkezett a szenteste. Az asszony a lakomakészítéstől holtfáradtan állt a fa előtt, amely természetesen a mennyezetig ért. Én nem éreztem semmi ünnepélyességet, a gyerek pedig izgatottan számolta, hogy az idén hány ajándékot kapott. Az est fénypontja anyósom volt, akinek valami különös érzéke volt ahhoz, hogy valamilyen beszólásával emelje az „ünnep fényét”. A szentestei vacsora úgy zajlott, mint szokott: a gyerek mivel tele volt nasival, egy perc után távozott az asztaltól, az asszonyból sírás formájában kitört az elmúlt napok feszültsége, anyuka bárgyún vigyorgott, én pedig hősiesen küzdöttem az asztalra felhalmozott ételhegyekkel. A szeretet helyett harag költözött a szívembe, a sok kidobott pénz miatt. Nem mintha nem lett volna belőle elég, de inkább valutázhattunk volna belőle, hogy több legyen. A gyerek kibontogatta az ajándékait, hatalmas felfordulást csinálva, az asszony elmosogatott, majd lefeküdt. A ház lassan elcsendesedett. Ezt a pillanatot vártam, hogy átosonhassak a szomszédasszonyhoz, akinek a férje ilyenkorra már tökrészegen hortyog és megadjuk a testnek, ami jár neki. Amint elsompolyogtam anyósom szobája előtt, hallottam, ahogy a tévéből árad az éjféli mise közvetítésének vénasszonykórusa. Az elkövetkező két nap evéssel, tv előtti dögléssel, evéssel, lustálkodással, evéssel, gyomorrontással, evéssel telt el. Tulajdonképpen örültem, hogy vége lett ennek az őrületnek.
─És hogy kerültél ide? – jött a kérdés.
─Már akkor idekerülhettem volna, amikor anyósomra véletlen rányitottam a fürdőszobaajtót. A látványtól földbe gyökerezett a lábam és aznap este nem mertem elaludni, nehogy újra idéződjön az élmény.   De ezt még túléltem. A vesztemet a falánkságom okozta, ugyanis imádom a halászlét. Félretettem magamnak egy adagot. Kisunnyogtam a konyhába, hogy elfogyasszam, amikor egy szálka megakadt a torkomban és már nem tudtam segítséget hívni. Így történt a baj. És Te miért vagy itt?
─Lehet, hogy azt a második műszakot már nem kellett volna bevállalnom. Pedig éreztem, hogy valami gond van, de tudod négy gyerek nagyon sok kiadás. Karácsony utáni reggel már nem keltem fel többé, megállt a szívem.
Megcsikordult mögöttük a nagykapu és ott állt előttük Szent Péter.
─Elnézést, hogy megvárakoztattalak benneteket, tudjátok sok a dolgom. Hallgattam a beszélgetéseket és már az alapján is, dönthetnék, hogy ki jut be a mennyországba. De az angyalaim időközben elkészítették a kartonotokat az életetekről. Ennek alapján egyikőtök bekerülhetne hozzám.
A választ meg sem várva a négygyerekes egyet előre lépett, míg a másik megfordult és elindult a semmibe.
─Egy pillanat.- szólalt meg újra Szent Péter. Ti nem tudhatjátok, de nálunk is változások történtek, itt is győzött demokrácia. A vezetés úgy döntött, hogy megszünteti a poklot a túlzsúfoltság és az egyenlőtlen bánásmód miatt. Úgyhogy mindkettőtök előtt nyitva a mennyek kapuja.

Farda József