Kapolyi György: A ház

Még a múlt század derekán épült Klasszicista homlokzatát szépen rendbe hozták, minden lakáshoz erkély is tartozott. Volt, aki muskátlikat nevelt rajta, volt, aki csak a ruhaszárítót tette ki, megrakva vizes ruhákkal. Egy erkély ékeskedett egy vén nyugággyal, benne egy öreg nénivel. Csendes ház volt, hozzáillő öreg lakókkal.

A harmadikon megürült lakásba költözött be Flórián. Flórika - ahogy barátai becézték- túl volt az ötvenen, alacsony –vastag figurája, kopasz feje, erős lúdtalpai furcsa külsőt kölcsönzött neki, ha ment, úgy billegett rövid-vaskos lábain, mint egy rugóra járó mandarin figura. El is nevezte a környék mandarinnak. Egyedül élt, hogy miért, nem tudta senki, megkérdezni meg vaskos neveletlenség. Csendes elzárkózásában nem zavart. A kutya sem látogatta, egyetlen szórakozása hegedűje volt, gyakran szűrődött ki hangszerének hangja a csukott ablakon. Elég jól játszott ahhoz, hogy ne legyen zavaró. Mikor zenélt, elszabadult fantáziája, gyönyörű kertek között kóborolt, és a fagyalbokrok szépen nyírt falából elélépett egy gyönyörű hölgy, földig érő selyem ruháján, csak úgy ragyogott a fény. Ő megbűvölten állt a hölgy előtt, aki kedvesen mosolyogva intett felé. Minden alkalommal, mielőtt felocsúdott volna révületéből, a szoba falából kilépő régies öltözékű árnyékok vették körül, olyan rosszindulatot sugározva felé üveges tekintetükkel, hogy azonnal eltűnt az idillikus kép. Erre az alakok is egyre áttetszőbbé váltak, elködlöttek, mint a füst. Mandarin onnan tudta, hogy nem álmodott, mert a szobája légterében megmaradt egy édeskés-nehéz szag. Nagyon feldúlták a történtek, de annyira izgatta az ismeretlen nő, hogy két nap alatt összeszedte magát, és újra elkezdett játszani. Nem értette miért nem történik semmi. Egész éjjel foglalkoztatta a kudarc, és hajnal felé rájött, mi az ok. Más zenedarabot játszott, mint a múltkor. Alig várta a reggelt, elvégezte kötelező teendőit, égető volt a kerti hölgy hiánya. Kieszelte, gyertyákat gyújt a szobában, nehéz aranykeresztet akaszt a nyakába, asztalra teszi a bibliát, és imádkozni fog hegedűjátéka előtt. Még szelleműző szövegeket is kimásolt egy régi könyvből, és a papírokat széjjelrakosgatta a szobában. Dúlt volt és feszült, de érezte, mindent megtett, amit lehetett. Játszani kezdett. Hegedűjéből ömlöttek érzelmei, és vágyai. Még sosem játszott ilyen tökéletesen. Hamarosan megjelent az áhított kert, benne a csodálatos nővel. Most már bátran hozzálépett, és megfogta a kezét. Aztán felgyorsultak az események. A hölgy keze csontvázkézzé alakult, szép arca, egy sárgás koponyává vált. A hegedű hangjai éles sikollyá változtak, a falakból előszivárgó férfialakok bőszülten léptek felé. Érezte mellén tűz forróvá válik a kereszt, beleégve testébe. A gyertyák lángjai egy nehéz fuvallattól kialudtak, csak a szent könyvet nem érintették az asztalból felcsapó lángok. Távoli zsoltár hangjai közeledtek felé, egyre erősebben, mindent elsöprő erővel szólva, sorra vetítette szemei elé a régi ház emlékeit, idegen arcok, és hangok kíséretében. A falakon átlépve sorra jelentek meg a lakás hajdani lakói, fiatalok, öregek, gyerekek, már rég feledett tekinteteik hidegen méregették kővé dermedt alakját. Görcsösen markolt hegedűjét egy forgószél kitépte kezéből, ami sárga lánggal égni kezdett. Még hallotta az elszakadó húrok éles csattanásait. Szeráfok jelentek meg, és durván összeszedték kiáltozó vendégeit.  Hallotta a múlt becsapódó vaskapuinak tompa dörrenését, a kapunak, ami elválaszt élőt holttól, múltat a jelentől. Most, a sokadalom ellenére, a kert képe is ottmaradt, a történtek egyszerre folytak a szobában és a parkban. Mandarin rádöbbent, ugyan az a helyszíne múltnak és jelennek, egyazon idősíkon történik minden, csak az ember azt a síkot érzékeli, amiben éppen tartózkodik. A nemlét, ugyan olyan folyamatos lét, mint az, amit létnek nevezünk, csak egy dimenzión belüli másról van szó. A halál, csupán egy másik létezés kapuja.

A bezáródó vaskapu visszaállította a megszokott állapotokat, megint minden a régi lett.

Még sokáig ült megrendülten székén, próbálva rendezni agyában, és lelkében a káoszt. Most már tudta, hogy az öreg háznak is vannak emlékei, és ennek az emléktárnak idővel ő is lakója lesz. Mandarin soha többé nem vett hegedűt a kezébe.

Az erkélyén, nyugágyában üldögélő töpörödött öreg hölgy, mély sóhaj kíséretében keresztet vetett, lehunyta szemeit, és hátradőlt ültében.

Kép: Kapolyi György alkotása