Kapolyi Noémi: Álmok folyója

Rengeteget dolgozott, egész nap az irodában idegeskedett, a kollégái, csupa kedves ember, mind ugyanebben a gondban voltak, tehát kávészünetben nem is volt értelme arról szót váltani, hogy ő fáradtnak érzi magát, mert úgy látta, mindenki gépiesen és kimerülten futja a mindennapjait.

Reggel munka, este bevásárlás, család, házimunka, és ennek csak akkor lesz vége, ha valami megváltozik.

De a változás ez esetben sosem szokott valami felvidító lenni.

Elmorfondírozott azon is, mi lenne vele, ha egyedül élne, és otthon nem csinálna semmit.

De ezt hamar elvetette, mert el sem akarta képzelni, hogy ő valaha is újra egyedül legyen, emlékezett rá mekkora lelki teher volt a magánya.

Ez egy olyan ösvény, amin járok, amit nem lehet lecserélni, ha megérem a nyugdíjas kort, akkor fog csak változni valami, de mondhatnám, hogy akkor meg már minek, morfondírozott el ezen.

Nem akart elkeseredni, nem, csak valami megoldást akart találni, egy lehetőséget, hogy az élete ne sztereotípiák sokasága legyen.

Egyik délután megint csak sietett haza, persze út közben még beugrott ezt-azt venni, aztán a bolt mögött, át a kis parkon és a zebrán, szedte a lábait, nem is figyelt, csak amikor már a saroknak kellett volna következnie, akkor nézett fel kusza gondolataiból.

-Hát én meg hová jöttem?!-szólt megrökönyödve.

Megállt, körülnézett, olyannyira ismeretlen volt az egész utca, hogy még tájékozódási pontokat sem talált. Nem is értette az egészet.

Tompának érezte magát, erősen markolta a szatyra fülét, szinte ez volt az egyetlen biztos pont.

Csak állt, és nem voltak gondolatai.

Amikor maga elé nézett, feltűnt neki, hogy néhány lépcső meg egy kis korlát is húzódik ferdén lefelé a járda mellett.

Erősen a korlát felé kapott, megragadta, és elindult lefelé. Időközben az ég enyhén befelhősödhetett, mert megjelentek a finom, kora alkonyi fények, előbbre hozva az estét.

Rakta egymás elé a lábait, aztán már néha megállt egy-egy foknál, és inkább utána lépett lejjebb.

Egy híd alá ért le. Itt mélyebbek voltak az árnyékok, de mégis megnyugtatónak érezte a helyet.

A lejárat mellett a fű frissen zöldellt, közte rengeteg tavaszi gyom virított, mindenféle virágokat hozva. Ő pedig egyszer csak leült az egyik lépcsőfokra. Nehezek lettek a lábai, émelygett kicsit, egyáltalán nem a megszokott módon érezte magát. A korlátot most is fogta, jól esett a kapaszkodó.

-Valamit ehettem -motyogta-, valami megnyomhatta a gyomromat biztos, üldögélek kicsit, összeszedem magam, aztán megyek haza, suttogta, miközben kicsit felemelte az arcát, és előre tekintett.

Meglepődött azon, hogy előtte egy vízfolyás csordogál. Nem is tudta mit várt, vagy várt-e egyáltalán bármit is, de azért mégis csodálkozott.

A lábainál kis sárga virág nyílott a magasra nőtt fűszálak között, odébb lapulevelek nőttek, meg valami ismeretlen növények, aztán a víz. Barna, kavicsos mederben folydogált, olyan ismerősen.

Hát persze, mint gyerekkorában a patak, az is ilyen volt, békalencsés, békanyálas vízében nem akart kotorászni senki, undorodtak tőle, mégis szerették.

Meg szeretett akkor ő is annyi mindent, a hátsó kertet, a virágaikat az udvaron, és a nagy barna kutyájukat is, meg az iskolát és szerette azt a kék szoknyáját, jaj de nagyon szerette, amelyikben lehetett forogni és akkor egészen kiterült a levegőben.

Apró kis hullámokat dobott a víz tükre, halkan folydogált, sietett tovább. Nem is volt mély, mégis egyre tágabbnak és mélyülőnek látta. Csak nézett belefelejtkezve a kis fényecskék játékába, a nagyobbacska kavicsok melletti fodrokba. Emlékek sora állt sorfalat a gondolataiban, csak végig kellett nézni rajtuk, most nem gondolt bele egyikbe sem, mindet betéve tudta, ismerte, aztán egyenként elengedte őket sorban a kis hullámok hátán.

Ujjai egészen lassan váltak el a korlát vasától, egyenként, óvatosan, aztán amikor már egyikkel sem fogta, lassan dőlt el a gazos oldalban, hangtalanul.